Túrabeszámoló

Minden utazás élményt nyújt, de vannak olyan utak, ahol olyan emlékek születnek, amelyek örökre velünk maradnak. Pont ilyen volt számomra az első igazi túrázós kirándulásom a Dolomitokban. Pár nappal hazatérés után is mosolyogva tekintek vissza az egész útra és egy jóleső érzés kering bennem- valahogy ilyen hangulatban éltem meg én ezt a kirándulást. De kezdjük inkább az elején, kik voltunk, miért indultunk útnak és merre jártunk?

Sokak számára bizonyára ismerős az CSEKE, a Csíkszéki Erdélyi Kárpát-Egyesület, ami az erdélyi természetjárók és túrázók civil szervezete. Az egyesület aktív tagjaként és lelkes kirándulóként a nagynéném, Petres Éva, megálmodott egy kirándulást Olaszország északi részére, a Dolomitokba. Megálmodta és meg is valósult: egy busznyi túrázni szerető emberrel indult útnak augusztus 27-én a KLM Express busztársasággal. Mivel én Svédországban élek, ezért én csak másnap reggel augusztus 28-án csatlakoztam a csapathoz, miután Budapesten felvettek engem.

Egy- két ember kivételével számomra akkor még kissé ismeretlen társasággal vágtam neki ennek a kirándulásnak. Budapest után Zalakaros felé vettük az irányt. Kétórás utazás után szállásunkat elfoglaltuk, majd rögtön meglátogattuk a Zalakarosi Gyógy és Élményfürdőt, ahol a Csíkszeredából érkezők kipihenhették a hosszú út fáradalmait. Itt mindenki megtalálhatta számára a legjobb kikapcsolódási lehetőséget; volt, aki órákig át élvezte a termálvizet, más úszott vagy éppen a tenger hullámait idéző medencében lubickolt. Nekem pedig sikerült megkóstolni egy nagyon finom hekket. Miután kiáztattuk magunkat visszatértünk a szállásra, ki- ki a maga tempójában, majd igyekeztünk időben lefeküdni, mert másnap korán reggel indultunk a Dolomitok fele.

Ausztrián keresztül közelítettük meg az első úticélunkat, a Drei Zinnen (magyarul “Három nővér”) nevezetű hegycsúcsot, amely Trentino-Dél- Tirol régió és Veneto régió határvonalán helyezkedik el. A hegycsoport legmagasabb főcsúcsa, A Große Zinne, 2999 méter magas.  Az odajutás nagyjából hatórás buszozást jelentett. Útközben, miközben figyeltük a csapadékos időjárás előrejelzést, kicsit aggódtunk, hogy hogy alakul majd a tervezett első napi túránk. Még a buszon a Drei Zinnen felé tartva a csapat egyik tagja, Bálint Csilla vezetésével elmondtunk egy közös imát, ahol kértük a jó Istent, hogy áldja meg az utunkat, és hogy a sok szerpentines úton biztonságosan megtehessük a ránk váró távokat busszal.

Miután megérkeztünk, rétegesen felöltözve vágtunk neki egy körtúrának. A ködös, esős időjárás ellenére a legtöbben útnak indultunk, bár néhányan inkább a buszon maradtak. A túra során nagyon kellett figyelnünk nemcsak magunkra, hanem egymásra is.  Amikor a Drei Zinnen lábához értünk, mintha egy pillanatra szétfoszlottak volna a felhők és valami csodálatos érzés járt át mindannyiunkat- úgy éreztük, hogy a közös imánknak ereje van és hogy a Jóisten ott van velünk. Közel három és fél órás túrázás után szinte ujjongtunk amikor megláttuk a buszunkat.

Ezután elindultunk a szállásunk felé, amelyet végül este tíz óra körül sikerült elfoglalni a sötét és a szerpentines utak miatt. A Valgranda Hotelben hatalmas vendégszeretettel fogadtak bennünket. Mivel csak annyit tudtak rólunk, hogy egy Romániából érkező csoport vagyunk, automatikusan azt gondolták, hogy románok vagyunk, ezért első este román nyelvre lefordított menüt kaptunk. Az est folyamán azonban tisztáztuk, hogy magyarok vagyunk, így másnap estére már magyar nyelvre fordított menüvel vártak bennünket.

Harmadik nap, Cinque Torri (magyarul Öt torony) és a Braies-tó volt az úticél. Cinque Torri sziklatorony- csoport Cortina d’Ampezzo és a Falzarego-hágó közötti fennsíkon helyezkedik el és öt különálló sziklatoronyból áll, innen is ered a neve. Útközben, a Cinque Torri felé haladva, nem sokkal azután, hogy elmondtuk a napindító imánkat egy nagyon alacsony alagúthoz érkeztünk. Sofőreink ekkor elbizonytalanodtak, hogy autóbusszal egyáltalán át tudunk-e menni.  A Jóisten azonban velünk volt; mögöttünk pont egy faszállító volt, a sofőrje pedig intett, hogy bátran haladjunk tovább. Amikor sikeresen átértünk az alagúton, tapsviharral és éljenzéssel köszöntük meg a sofőrnek.  A Cinque Torrinál, a négy és fél órás túra során a csodálatos hegyek között csak ámultam és bámultam. Többek között elmentünk a Tofana di Rozes (3225 m) mellett, amely gyönyörű rózsaszínben tündökölt a napfényben. A Falzarego-hágó környékén több szabadtéri emlékmúzeumot is megnézhettünk és bejártuk azokat a lövészárkokat, ahonnan az első világháború során az olasz tüzérség az osztrák–magyar védőállásokat lőtte.

Cinque Torri után a Braies-tóhoz érkeztünk, ami zöldeskék vizével, valamint a körülötte magasadó hegycsúcsokkal lenyűgöző látványt nyújtott. Eredetileg körbe szerettük volna sétálni a tavat, de egy részét teljesen lezárták, arra hivatkozva, hogy a szikláról kődarabok hullhatnak. Így ha teljes kört nem is tudtunk megtenni, de egy levezető sétát azért élvezhettünk a tó partján. Ezután, visszatértünk a szállásra, ahol vacsoráztunk, majd nyugovóra tértünk.

Másnap Marmolada volt az úticélunk, amely a Dolomitok legmagasabb hegycsoportja. Ennek legmagasabb csúcsa Punta Penia, 3343 m. Mi libegővel mentünk fel Punta Rocca-ig amely 3265 méter magasan volt. Itt jég és hó borította a tájat,bár a sűrű köd miatt sokat nem láthattunk. Pár száz méterrel lejjebb 2950 méteren is hasonló volt a kilátás- itt azonban lehetőségünk volt megtekinteni Európa legmagasabban fekvő múzeumát , a “Museum of the Great War-t”, amely az első világháború eseményeit mutatja be. A sűrű köd miatt a csoport végül úgy döntött, hogy nem túrázunk a Marmoládán így visszatértünk a buszhoz, ami visszavitt bennünket a szállásra. Itt szabad program következett- voltak, akik elsétáltak egy közeli kis tóhoz, Laghette Dele Fertaze-hez, mások a közeli utcákban nézelődtek. Mi például betévedtünk egy hentesüzletbe, ahol finomabbnál finomabb helyi különlegességeket lehetett kapni, majd egy cukrászdába is, ahol egy nagyon finom habcsóktortát kóstoltunk meg. Estére wellnessezés várt ránk, hogy kipihenhessük az előző napi túrák fáradalmait.

Ötödik nap reggeli után elhagytuk az idilli környezetben fekvő szállásunkat, hogy haladjunk tovább a tervezett útvonalon. Az út során végig gyönyörű kilátásában volt részünk - meg is álltunk egy kilátónál, a Passo Sellanal, ahonnan eszméletlen panoráma nyílt a Sella- hegycsoportra.  Eredetileg a 2519 méter magas Seceda hegységhez szerettünk volna felvonóval felmenni, de végül az Alpe de Siusi hatalmas alpesi fennsíkján tettünk egy hosszú sétát. Az Alpe de Siusi Dél-Tirol szívében, a Dolomitok lenyűgöző hegyvonulatai között fekszik, ez a festői terület egyedülálló természeti szépségével, végtelen mezőivel és látványos panorámájával számomra a kirándulás egyik legkedvesebb helyszíne lett: olyan volt, mintha a Milka- csokireklám alpesi legelői között sétálgattunk volna.

Aznapi végállomásunk Limone Sul Garda volt, egy kis olaszországi község Lombardia tartományban, a Garda-tó északnyugati partján. A hotelszobákból festői kilátás nyílt a Garda tóra.

Másnap reggel innen indultunk neki a következő túra napnak, amely egyben az utolsó túrázós napunk is volt. Reggeli után a Limone Sul Garda-i kikötőből komppal átkeltünk Malcesinebe, amely romantikus, színes kisvárosi hangulatával mindenkit egyből elvarázsolt. Innen felvonóval jutottunk fel a Monte Baldo hegycsúcsra, amelynek legmagasabb pontja 2218 méterre nyúlik fel.  A felvonó különlegessége, hogy a csúcs felé haladó kabinok 360 fokban elfordulnak a tengelyük körül, így már útközben is páratlan panorámában gyönyörködhetünk. A Monte Baldo-i állomás 1760 méteren feküdt, innen együtt indult el a csapat, de a fáradtság és a terep nehézsége miatt végül mindenki a saját tempójában haladt tovább és fordult vissza, amikor jónak látta. Később, miután mindenki visszatért az állomáshoz, együtt mentünk le a városba, ahol jutott egy kis idő fagyizásra, koktélozásra és vásárlásra is. Este szabad program volt- mi például a hotelszoba erkélyéről élveztük a festői kilátást, egy pohár finom bor társaságában.

Másnap reggel ismét korán kellett kelnünk, hogy elinduljunk Velence felé. Pár órás utazás után a városon kívül parkoltuk le az autóbuszt, és onnan hajóval közelítettük meg a várost. Velencében két csoportra oszlottunk, és két magyar idegenvezető kíséretével tettünk egy körülbelül kétórás sétát a belvárosában. Szeptember elején még mindig hemzsegtek a turisták az utcákon, ezért nagyon kellett figyelnünk, nehogy egy szemfüles zsebtolvaj elcsenjen valamit. Már önmagában az a tény, hogy a város egy lagúnára épült és az óvárosban mintegy 435 híd található, olyan különlegesség, amiért érdemes legalább egyszer ellátogatni Velencébe.

Velence után, Trieszt felé tartva megálltunk a Doberdói-hágónál, hogy megemlékezzünk azokról az első világháborúban elesett magyar katonákról, akik embertelen körülmények között harcoltak az osztrák- magyar csapatok oldalán az olaszok ellen.

Már a buszon lélekben hangolódtunk a megemlékezésre, amikor Petres Gergő megosztott néhány gondolatot e történelmi eseménnyel kapcsolatban. Előadásában részletezte az első világháború felállását, beszélt az isonzói csatákról, aminek a Doberdó- i csata egy szegmense volt, idézett Ady Endre a Tűz csiholója című verséből:

„Csak akkor születtek nagy dolgok,

 Ha bátrak voltak, akik mertek

S ha százszor tudtak bátrak lenni,

Százszor bátrak és viharvertek”.

Koszorút helyeztünk el a Visintini magyar kápolnánál, ahol László Csaba szavalatai hangzottak el, elénekeltük himnuszainkat, majd a buszon Kecseti László túratársunk vezetésével katonadalokat énekeltünk. Estére Triesztbe értünk, ahol szakadó eső fogadott bennünket. Miután elfoglaltuk a szállásunkat, a legtöbben útra indultunk, hogy találjunk egy nyitva tartó vendéglőt, ahol jóízűen elfogyaszthattunk egy olasz pizzát.

Másnap ennek a viharnak már nyoma sem volt, gyönyörű napsütésre ébredtünk és a kötelező reggeli kávé után egy utcai kis kávézóban, elindultunk Miramare- kastélyhoz. Ez a 19. századi romantikus palota díszkerttel Habsburg Miksa osztrák főherceg megbízásából készült, felesége, Sarolta belga királyi hercegnő és önmaga számára. A kastély jelenleg múzeumként működik és elképesztő kilátást nyújt a Grignano-öbölre és azon túl az Adriai-tengerre. Innen még egy rövid időre visszamentünk Triesztbe, hogy még egy utolsó pillantást vessünk a bécsi hangulatot idéző gyönyörű épületekre. Ezután elindultunk a kirándulás utolsó célállomás felé, Szekszárdtól alig néhány kilométerre fekvő Takler Kúriába, egy csodás szálláshelyre. Bár hosszú volt az út, mégis jó hangulatban érkeztünk meg. Odaérve egy gyors tusolás után, már várt ránk a nagyon finom marhapörkölt vacsora, a ház saját boraival. A vacsorát pedig egy fergeteges buli koronázta meg, méltó lezárásaként a kirándulásnak.

Másnap reggel véget ért nekem a kirándulás, mivel már jöttek is értem, hogy tovább utazzunk- de ez már egy másik történet:) A hét folyamán, miközben beszélgettem a túratársaimmal, egyre erőteljesebben fogalmazódott meg bennem, hogy a túrázás sokkal több, mint pusztán fizikai mozgás- szellemileg is különleges energiát ad, emellett rendkívüli közösségformáló ereje van. Most is jó érzéssel idézem fel az ott szerzett élményeket és bár a kirándulás véget ért, az emlékek mindig velem maradnak.

Lejegyezte:

Imreh Apolka