A Csalhó csodái

Éppen két héttel ezelőtt, február 7-én, egy vasárnap voltunk a Csíkszéki Erdélyi Kárpát Egyesület jubileumi Egyeskő túráján, s a sziklatömb háta mögötti hegynyeregből, az Öcsém-tető felé vezető turistaútról a távolban feltűnő Csalhó-hegység impozáns alakját szemléltük, nem is sejtve, hogy napra pontosan két hét múlva, február 21-én, a „Moldva Olümposzaként”emlegetett hegység lesz a következő téli túránk helyszíne. Bölöni Sándor túravezetőnk már akkor dédelgethette ezt az ötletet, a programlehetőséget, amely reményeink szerint a majdani vándortábor túrakínálatába is bekerül.

A Keleti-Kárpátok középső részén elhelyezkedő hegység formagazdagságát a konglomerátum és mészkő adja, ehhez hasonló kőzettani összetétele még a Csukás és Bucsecs-hegységnek van.

A Csalhót ezúttal nem északnyugatról, Durău felől közelítettük meg a klasszikus útvonalon, hanem a délkeleti oldaláról, Izvorul Muntelui településről indulva. Csíkszeredából autózva Gyergyószentmiklóson keresztül a Gyilkos-tó és Békás-szoros érintésével jutottuk el gyalogtúránk kiinduló pontjára. Útközben még kis kitérőt tettünk a Békási-víztározóhoz, melynek víztükrén éppen táncot járt a napsugár, amikor odaértünk. Túravezetőnk röviden ismertette a vízgyűjtő kialakításának történetét, amely az ötvenes-hatvanas évek között épült elsőként, ez egyike a legnagyobb víztározóknak az országban.

Legutóbb 2019. szeptember 22-23-án jártunk szervezett formában, CsEKE színekben a Csalhón, s életem talán legszebb napfelkeltéjében gyönyörködhettünk akkor a hegyen. Buzás Márton túratársunk vezette azt a túrát, még mindig fülembe cseng a hangja, azóta sem felejtem szavait. Neki állítottunk emléket a mai túránkkal, egy perces néma csenddel emlékeztünk meg róla indulás előtt. Utunk során végig éreztük a gondviselést, ahogy elkísér minket, s ránkmosolyog fentről a napsugárral. Ennél szebb időt nem is kívánhattunk volna a Csalhó-túránkhoz.

A Csalhó Nemzeti Park területére belépő megváltását követően lehet bebocsájtást nyerni, a terület számos ritka növény és állatfaj otthona. A Csalhó-hegység téli arcát ezidáig nem ismertem, különleges élmény volt megtapasztalni a jeges csodát, a fehérbe öltözött sziklafalakat.

A bakancs talpára húzható karmocskák és a túrabotok elengedhetetlen kellékei voltak ennek a közepesen nehéz, izmokat azért jól megdolgoztató téli túrának.

Izvorul Muntelui település végéből, reggel 9 órakor, 800 m tengerszint feletti magasságból indulva, a piros sáv jelzést követve haladtunk az 1760 m magasan elhelyezkedő Dochia menedékház felé, közel ezer méteres szintkülönbség elé nézve, ami havas, eljegesedett terepen, komoly erőpróbának számít. Felfelé a piros sáv turistajelzést követtük, lefelé a kék sáv jelzés mentén ereszkedtünk, egy szép körtúrát téve.

Az egyik applikáció szerint a megtett táv közel 20 km, a szintkülönbség kicsivel több mint 1300 m, hogy csak a száraz adatokat említsem. Az élmény viszont, ami a számok mögött megbújik, sokkal színesebb és maradandóbb.

A hajnali indulásnak és a jó ütemű haladásnak köszönhetően, még azelőtt visszaérkeztünk a kiinduló pontra mielőtt „leoltották volna a villanyt”az erdőben, így nem kellett használjuk a zsebünkben lapuló fejlámpánkat.

A piros sáv turistajelzés először csak enyhén emelkedik, vegyes erdőn keresztül vezet, a termetes fák közötti részeket gyönyörűen bearanyozta a napsugár aznap reggel és a tavaszváró énekes madarak hangja simogatta füleinket. Friss hó borította az ösvényt, alatta jeges volt a terep és fokozatosan emelkedett.

Két kisiskolás gyermek is erősítette csapatunkat, egy testvérpár, akiknek nem ez az első magashegyi túrájuk, ők végig az élen haladva diktálták a tempót, lefelé jövet pedig élvezettel csúszkáltak rögtönzött szánkójukkal, ösvényt simítva a meredek oldalon.

A szálerdő széles ösvénye egy idő után sűrű fenyőkkel szegélyezett keskeny ösvénnyé változott, ezen keresztül jutottunk el az első napsütötte tisztásra, amely a Poiana Maicilor nevet viselte. Másfél órányi járást követően érkeztünk meg erre a helyre, ahol egy rövidebb pihenőt is tartottunk. A tiszta időnek köszönhetően innen minden irányba lehetett kémlelni a horizontot, az egymás mögött sorakozó formás hegyvonulatokat, raktároztuk a látványt s bőrünket simogató a nap melegét.

A terep ezután egyre meredekebben ívelt felfelé az erdő között, csúszott is rendesen, még a karmocskák is kevésnek bizonyultak helyenként, annak volt igazán biztonságos a lépés, aki hágóvasat öltött magára. Az útvonal felső harmadában egy kilátópont is volt kialakítva, egy eléggé kitett részen.

Az erdőzónából kiérve egyre gyönyörűbb kép fogadott, hatalmas, kúp alakú konglomerátum tömbök, tűntek fel, Miron kucsmái. A nap már egészen melegen sütött mire ideértünk. Annyi fotótéma került hirtelen, hogy kénytelenek voltunk egy újabb pihenőt beiktatni, megérkeztünk a zergék világába. Többen is voltak, téli köntösükben kecsesen mozogtak a függőleges sziklafalakon, látványukkal megörvendeztetve minket.

Innen már nem volt sok az emelkedőből, hamar felértünk a platóra, ahol már sokkal nagyobb volt a hóréteg vastagsága, de végre kisimult a terep. Azt gondoltuk innen már promenádon haladunk, de kisvártatva ereszkedni kezdtünk lefelé, mind lennebb és lennebb vezetett a keskeny ösvény az erdő között, s tudtuk, hogy ezt még azért vissza kell mászni, ahhoz, hogy az úticélunk elérjük. Így is volt, a túlsó oldalon kapaszkodóból sem volt hiány, rendesen bepótoltuk a korábbi szintvesztést.

Gedeon sziklái alá érkeztünk, egy újabb komoly emelkedő elé néztünk, s felfelé tekintve egy kíváncsi zergét pillantottunk meg a szikla tetején, aki éppen minket kémlelt a fotósok nagy örömére. Kikapaszkodtunk a sziklák közé ékelt folyósón keresztül és felértünk egy újabb lapos platóra, az itt kialakított sátorozó helyre, ahonnan már lehetett látni a Dochia menedékházat. Még egy utolsó rövid kapaszkodó maradt, ezt hátrahagyva 14 órakor megérkeztünk a menedékházhoz, ahol hosszabb pihenőt tartottunk.

Aki jó erőben volt, az még folytatta innen az utat a Tóka-csúcsra (1904 m), amelyet a piros sáv jelzés mentén, törpefenyőkkel szegélyezett útvonalon keresztül, egy több mint ötszáz lépcsőfokból álló fémszerkezeten lépegetve lehet elérni.

Két óra alatt vissza is érkeztek a csúcshódítók a menedékházhoz, ahol a többiek ezalatt napfürdőztek és a magashegyi macskák népes táborával barátkoztak. Szinte minden menedékháznál van macska, az évek során hozzáedződnek a hegyi terephez, testük is romusztusabb, bundájuk is gyapjasabb, némelyek annyira szimpatikusak, hogy nehéz megválni tőlük, mindegyik magashegyi menedékháznál akad legalább egy kedvenc vagy akár több is.

Kevéssel 16 óra után kezdtük meg az ereszkedést a menedékháztól a kék sáv turistajelzést követve, ezen 2-2,5 óra alatt lehet leérni az aljba. Utunk most végig erdők között vezetett, jó döntés volt a másik útvonalat, a látványosabbat választani a feljutáshoz a reggeli fényben és ezt visszafelé.

A kék sáv mentén, fentről lefelé haladva, a Dochia menedékház utáni első állomás a Detunáták, következő a Piatra cu Apă nevű hely, majd a Curmătura Lutul Roșu. Mindegyik helyszínen takaros pihenőhelyek vannak kialakítva, amik jól is jönnek a megfáradt vándornak, főleg felfelé tartva.

Jó meredek volt a lefelé vezető utunk, helyenként csak nagyon óvatosan tapogatóztunk az eljegesedett szakaszokon. Egy idő után elértük a kék háromszög jelzést is, majd a kék pontjelzést, ezeket követve érkeztünk vissza szerencsésen, mindannyian épségben gyalogtúránk kiindulási pontjára, kevéssel 18 óra után, ahonnan még közel három órás autózás várt ránk hazáig.

Élményekben nem volt hiány, egy igazán szép, emlékezetes téli túrában volt részünk. Köszönet ezért a túravezetőnknek és hála az égi segítőinek, akik fentről vigyázták lépteinket ezen az úton.

Lejegyezte,

Péterffy Ágnes-Katalin

Túra kép