Túrabeszámoló

Hat napos élményeink előtt állva hajnali 5:00 órakor indultunk útnak Csíkszeredából, túra- és idegenvezetőnk Bölöni Sándor kíséretében. Amint haladtunk át a Hargitán, szemeinket az autóbusz ablakára meresztve figyeltük a lehúlló hópelyheket és reméltük, hogy úti célunk szebb idővel fogad majd. Utunk során tartottunk kisebb pihenőket, kinyújtóztattuk lábainkat, majd tartottunk egy hosszabb reggeliző szünetet Medgyesen, itt még a reggeli órákban eléggé hűvös volt az idő, szedtük is magunkra ami kéznél volt. Miután jóllaktunk az otthonról hozott szendvicseinkből újból útnak indultunk Nagyszeben felé, ahonnan már az autópályán haladtunk tovább, mindvégig jó hangulat uralkodott az autóbuszban, a viccmesélés már csak tetőzte a hangulatot. Nem volt sok vesztegetni való időnk, hiszen még a délután folyamán várt ránk egy nosztalgiavonatozás Stájerlakanina és Oravicabánya között, s mint tudjuk: „a vonat nem vár…”

Hátszegen letérve az autópályáról Resicabánya felé folytattuk utunkat, ahol megtekintettük a szabadtéri mozdonymúzeumot, a 16 gőzmozdonyával. 

Stájerlakaninát Oravicabányával összekötő vasút egy mesébeillő hegyvidéki vasútvonal, mely 10 völgyhídon és 14 alagúton tesz meg 34 kilómétert. Az utolsó gőzmozdony, mely egészen 2003-ig üzemelt az említett útvonalon, jelenleg az oravicabányai vasútállomáson van kiállítva. A szerelvény utolsó kocsijában lehetett a legjobb fotókat készíteni, sokan össze is gyűltünk, hogy megörökítsük a vasútvonal szépségeit, amint egy-egy alagútba be-, illetve kitér a kis vonat, vagy éppen egy sziklafolyósón, vagy egy völgyhídon halad át. A vasútvonalat az 1800-as években építették, főként a közelben kibányászott szén szállítása céljából, napjainkban már csak a személyszállítás működik. 

Oravicabányára érve már várt az autóbusz, mellyel a vonatozás során magunkba szívott élményekkel indultunk tovább szálláshelyünk irányába, Szászkára. Útközbe még meglátogattunk egy csodás kétlépcsős vízesést, a Susara-vízesést, mely két mésztufán zuhogott. 

Szászka, más néven Románszászka, egy Krassó-Szörény megyében található település nem túl sok látnivalóval, viszont a környék annál több természeti kincset rejteget. Szálláshelyünkre érve, miután mindenki elfoglalta a szobáját felfrissülve vártuk az estebédet, mely a hosszú út után és nemcsak azért, mindenkinek ízlett. Az asztalnál ülve már elemlegettük, hogy senkinek nem kell ringatás, így elfogyasztva vacsoránkat nyugovóra tértünk, hiszen másnap is egy újabb elményekkel teli nap várt ránk.

Bakancslistánkon szerepelt többek között a Néra-szurdok a kis sziklaalagutakkal, a Bég szeme-tó, a Vaioaga-vízesés, Beusnica-vízesés és a bátrabbaknak lehetőségük volt raftingolni a Néra-folyón.

Másnap reggel, miután elfogyasztottuk reggelinket a csapat két részre oszlott. A többség a raftingot próbálta ki, míg egy kisebb csapat a Néra-szurdokot járta be gyalogosan. Míg a többség beöltözött a raftinghoz, mi a településről észak felé haladva, két négylábú kíséretében, a piros sávot követve egy függőhídon keltünk át a Nérán, majd rövid gyaloglást követően kezdtünk emelkedni és nemsokára az első sziklába vájt alagúthoz értünk. Ezen a szakaszon több ilyen sziklaalagút található, némelyikük igencsak alacsony és volt, amelyik olyan hosszú volt, hogy fejlámpákat kellett használni. Az alagútak között sziklapárkányokon vezetett az ösvény, melyet belengte a virágzó orgonabokrok illata, szép kilátással a folyóra és környékére. Helyenként sziklába erősített sodrony segítette a haladást. Nemsokára elérjük a Bég hídját, itt ömlik a Bég-patak a Nérába. A turista ösvény elágazik, észak irányba található a Beusnica-vízesés, amit mi másnapra terveztünk meglátogatni, ezért most keleti irányba haladtunk tovább a Néra mentén, útközben csodálva a fölénk tornyosuló sziklafalakat. Néhány fa törzsét borostyán díszítette. Mai túránk végpontja egy kemping volt, amit  Cantonul Damian-nak  hívnak. Itt nagyobb pihenőt tartva elfogyasztottuk ebédünket, élveztük a természet csendjét, a napsütést, hallgattuk a madárcsicsergést. 

A jól megérdemelt pihenő után visszafelé vettük az irányt, ugyanazon az útvonalon. Amint sétáltunk vissza a település felé egy vízisíklót pillantottunk meg, amely békésen kúszva keresztezte utunkat és lassan éltünk a fűben. Nemsokára újból a Bég hídjánál voltunk, ahol tartottunk egy rövid pihenőt, majd folytattuk utunkat az alagutak és sziklapárkányok ösvényén. A függőhídhoz érve ismét átkeltünk a viszonylag bővizű és zavaros folyón, majd még pár lépést megtéve visszaértünk szálláshelyünkre. Már a hideg söreinket kortyolgattuk, amikor a raftingoló csapat tagjai is visszatértek a mozgalmas és élménydús programról. 

 

Egy raftingoló beszámolója:

 

Élménydús evezés a Néra fodrain – 2021.04.29.

Amikor a programban olvastam, hogy rafting, mondom, ez ejsze nem nekünk való – „ugye, anyjuk?”. Mert, ha lefordítom, az vadvízi evezés, s a székely nem igazán evezős fajta, hát még egy Pityóka! Nem beszélve azokról a videókról, amiket én eddig ebben a témában láttam. Be is tettem a Sanyi táblázatába a szép kerek nullást. Amikor aztán bejöttek a csábító fotók, s a magas vízállásból adódó „legveszélytelenebb” besorolás, meggondoltuk magunkat. Így lettünk pótlistások, amiről később kiderült, hogy „ilyen állat nincs es”, mindenkinek jut hely.

Az esti felkészítő után bizony még kellett az a kupica „bátorságnedű”, mert bár a tulaj is megnyugtatott, hogy senki sem fog belefulladni, azt nem garantálta, hogy megússzuk szárazon.

Reggel kiadták a búváröltözékeket – amiket a pőre bőrre kellett felvenni. Az enyémnek a fonája volt kívül, s mire magamra felfejtettem akarva-akaratlan túl voltam a szőrzetmentesítésen. Na, de hát, valamit valamiért, nem? Viccesen néztünk ki, főleg a többiek!

Egy szűk órányi vicces hangulatban eltöltött mikrobuszozás után megérkeztünk a csobbanás helyszínére, ahonnan a lecsorgás következett. A „lecsorgatás”, előtte, az sem volt egy egyszerű művelet!... Nyolcas csapatokra oszlottunk, és „vízre székely!” kiáltással behajóztunk. Még fel sem eszméltem, s máris dőlni kellett befelé, s kapaszkodni, mert megtörtént az avatás: az első megpördülés. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy nem a kormányosunk volt a ludas benne.

Ott, a vízen, kezünkben az evezőkkel, mondta el, mi a teendőnk: minél pontosabban követni az ő utasításait, amelyek elsősorban az evezésre vonatkoztak. Kábé az útunk felénél már tisztázta is, hogy mi végre kell evezni, ha a víz amúgyis visz: azért, hogy ne jussunk az árral sodrodó pet-palack sorsára – amiből éppen eleget láttunk, sajnos. Meg is győződtünk róla, hogy ha jó iramban, csapatmunkában eveztünk, ki tudtunk húzódni a fősodorból, ami gyakran a víz főlé behajló ágak alatt vágtatott alá. Amikor pedig nem, nos akkor hangzottak el a „vigyázz a fejedre!”, vagy éppen a „hasalj!” kiáltások. Amikor pedig csak a vízfelszín „megbüklenése” jelezte, hogy ott van valami a víz alatt, meglepődve hallottuk a vezetőnk utasítását, hogy keményen evezzünk – de akkor már késő volt, és nekiütköztünk! Na, de a csónak gumiból volt – amint ezt már… nem mondtam –, úgyhogy nem történt semmi baj, fordultunk egyet, s a parancsoknak megfelelően evezve ismét arccal előre csorogtunk lefelé.

Az esti és másnapi élménymegosztáson hallottam, hogy történt egy vízbepottyanás is, de az illető éppenséggel a csónak irányítója volt, a hivatásos… Egy olyan történet is van, amikor az egyik csapat besodródott a behajló ágak alá, mindenki hasra vágódott, két hölgy vetődése éppenséggel egymásra sikeredett, és így a felső lett a csúcspont, akinek a mentőmellénye léghorgonyként működött. Megszorultak. Többen is ki kellett szálljanak az amúgy sekély vízbe, hogy a helyzet fogságából kiszabaduljanak. Amúgy, a víz hideg volt, de nem jéghideg. Még csak annyit, hogy az izgalmas pillanatokról nem hiszem, hogy sok fotó készült, mert olyankor mindenkinek szüksége volt mindkét kezére. Amúgy meg nem kicsi volt a kockázata annak, hogy az eszköz a vizes kézből a Néra fenekén leli meg léte végső helyét.

Összefoglalva: ezt csak megélni lehet, elmesélni nem. Akinek alkalma adódik rá, ne hagyja ki!

Kovács Csaba Pityóka

 

Estebédünkre várva az udvaron gyűltünk össze és közben a tartalmas nap történéseit mesélve töltöttük el az időt.

Harmadik nap, reggeli után mikrobuszokba ültünk és elindultunk az aznapi túránkra. Nagyjából egy háromnegyed órás út megtétele után megérzetünk a Beu-patak völgyében található pisztrang tenyészethez. Jócskán zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, ezért félrehúzódtunk az eresz és egy kis filagória alá, míg elállt az eső. Szerencsérnkre nem kellett sokat várni, így hamarosan megkezdhettük az aznapi, közel 15 kilométeres gyalogtúránkat.

Üde zöld lombozatú fák között vezetett az ösvény, mely a Beu-patakot követte. Még a turistaszezon nem volt megkezdődve, így nekünk kedvezve csendes volt a környék, sétánk során más túrázókkal nem is nagyon találkoztunk, csendben hallgathattuk a kristálytiszta vizű patak csobogását és csodálhattuk a sok mini vízesést. Alig fél óra gyaloglás után már a Bég szeme-tó káprázatos türkiz víztükre ejtett ámulatba. A tó egy  karsztforrás, amely mészkő környezetének köszönhetően türkiz színben pompázik és nem fagy be télen sem, mivel egy nagy hozamú földalatti forrás táplálja. Északi irányba elhagyva a tavat haladtunk tovább a Beusnica-vízésés felé, itt az ösvény már a Beusnica patakot követi egészen a vízesésig, ahol a jelzés és az útvonal véget ér. Ezen az útszakaszon is sok kicsi vízésést láthattunk, míg elértük uticélunkat. A vízesés egy többméter magas, bemohásodott mésztufán zubog le. Miután mindenki kellőképpen megcsodálta és minél több fotót sikerült róla készíteni elindultunk vissza a pisztráng tenyészethez, ahol egy rövidebb pihenőt tartottunk, majd folytattuk gyalogtúránkat a Bég hídja irányába.  Útközben megnéztük a Vaioaga-vízesést, mely az út mellett található. A hídhoz érve, egy kisebb pihenő után elindultunk a már ismert sziklaalagútakon át vissza a szálláshelyünkre, ahol ebéddel vártak és miután jóllaktunk, elköszöntünk szállásadóinktól, autóbuszba ültünk és útnak indultunk a Kazán-szoros irányába, érintve Újmoldovát. Hosszan utazva az Al-Duna mentén Decebál hídjáig, ahol motorcsónakokba ültünk és tettünk egy kört a Nagy-Kazán-szoros gyönyörű sziklafalai között, útba ejtve a Veteran- és Ponicova-barlangot. Visszaérkezve az autóbuszhoz Herkulesfürdő felé vettük az irányt, hiszen ott volt a következő szállásunk, ahol 3 éjszakát töltöttünk el és körbejártuk a környék szebbnél szebb látnivalóit. Kicsit késve érkeztünk meg, már vártak is a vacsorával, mivel a szálláshely étterme a korlátozások végett nem lehetett későig nyitva. Amiután kiosztották a szobákat, neki is láttunk vacsoránk elfogyasztásának. Tartalmas és élménydús volt ez a nap is, így nyugovóra térve töltődtünk fel a következő nap izgalmaira. 

Negyedik nap, miután elfogyasztottuk a felszolgált reggelit elindultunk felkeresni Inelec, Cracu Mare, Preszacsina és Dobraia rejtett tanyavilágát. Gyalogtúránk az ineleci létrákkal kezdődött, amelyek több tíz méter magasan vezettek felfelé a szikla oldalához erősítve. Izgalmas volt felfelé kapaszkodni, de még a tériszonyosabbak is könnyen vették az akadályt. Amint felértünk, megelégedve tekintettünk vissza és közben gyönyörködtünk a panorámában. Tovább haladva nemsokára egy kilátóhoz értünk, itt tartottunk egy rövid tízóraizó szünetet, közben túravezetőnk ismertette a környék nevezetességeit, látnivalóit, környező hegyeket, hiszen innen nagyon szépen be lehetett látni a sziklákkal közrezárt Cserna völgyét, valamint a szemközti sziklafalak alatt meghúzódó, egymástól távolabb eső magányos tanyákat.

Inelec, Cracu Mare, Preszacsina, Dobraia mind egy-egy kis falucska, melyek Kornyaréva községhez tartoznak. A községközpontba valamikor egy iskola is működött, épületében jelenleg elsősegélynyújtási pont van kialakítva. A tanyák körül kisebb gyümölcsösök láthatók, melyek jórészt szilvafából és meggyfából állnak, a termésből a helyiek pálinkát, vagy lekvárt készítenek és megpróbálják értékesíteni az arra járóknak. A mi csapatunkból is akadt aki vásárólt. Utunk során több forrást is érintettünk, így könnyen pótolni tudtuk az ivóvíz készletünket, ami jól is jött, mivel eléggé meleg volt.

Nem voltak nagyobb emelkedők, ahol tehettük szaporáztuk lépteinket, így nagyjából délután 16:00 óra tájt értünk vissza a szálláshelyre, ahol elfogyasztottuk jól megérdemelt ebédünket, majd kisebb pihenő után újabb program következett, autóbuszunkra ültünk és begurultunk Herkulesfűrdőre egy kis városnézőbe. Idegenvezetőnk, Sándor bemutatta a település nevezetességeit, mint a Római fürdőház, Ferenc József híd, Herkules szobor, Katolikus templom, stb.

A fürdőhely egyazon szélességi fokon fekszik Lombardiával, de mégis lényegesen különböznek egymástól, mivel Herkulesfürdőn a közép-európai, duna-feketetengeri és a mediterrán éghajlat egyaránt érvényesül. A környező magas hegyeknek köszönhetően óva van az erős széltől, téli időjárása enyhe, a nyár sem forró.

Forrásainak gyógyító hatását már a rómaiak is ismerték. A már omladozó monarchiabeli épületei a XIX. században épültek, ugyanis 1973 nyarán egy bécsi orvos állapította meg, hogy a forrásoknak csodálatos gyógyító ereje van. Kedvező éghajlatának köszönhetően növényvilága igencsak gazdag és változatos, ezek közül a legjelentősebb a város parkjában lévő több száz éves mamutfenyő. A fürdőváros viszonylag csendes volt, még a turistaszezon nem indult be. Herkulesfürdői sétánk után visszavitt az autóbusz a panzióba vacsorára, majd a már megszokott közös esti időtöltés után mindenki aludni tért.

Ötödik napi programunk két részből állt, délelőtt a Szeles-vízesést kerestük fel, míg délután Sisi kedvelt túraútvonalát jártuk be.

Reggeli után  felkerekedtünk és elindultunk a vízeséshez, autóbusszal megtéve néhány kilométert, majd hátunkra vettük zsákjainkat és nekiindultunk a meredek útvonalnak. Elsőként átkeltünk egy hídon a Csernán, majd rátértünk az ösvényre, követve a  piros kereszt jelzést. Alig egy órányi nem túl nehéz, de meredek erdei kapaszkodó után nagyjából az út háromnegyedénél egy kilátóponthoz érünk, itt pillantjuk meg, igaz még távolról a vízesést. Tovább haladva nemsokára elénk tárul a lélegzetelállító látvány, ahogy egy hatalmas, meredek sziklafal tetejéről zuhan alá a víz. Az ösvény a vízesés és a szikla között megy tovább, ahol, ha fúj a szél nem ússza meg szárazon az ember. Most csak egy gyenge szellő fújt és élveztük, ahogy a tűző napon arcunkra fújja az apró vízcseppeket. A vállalkozó szelleműek fürdőztek a patakban, ahol a vízesés földet ért. Tartottunk egy kis tízóraizó szünetet és közben gyönyörködtünk a vízesés vízcseppjein megtört napfényen, mely a szivárvány színeiben pompázott. Nemsokára elindultunk visszafelé, ugyanazon az útvonalon, amelyen jöttünk. Autóbuszunknál már vár a sofőr, aki szintén ott volt velünk a vízesésnél, de mégis sokkal hamarabb sikerült visszaérkeznie. Ezután visszamentünk a szálláshelyre ebédelni, majd délután újabb program következett.

Jóllakva indultunk autóbusszal Herkulesfürdőre, hiszen innen indult következő gyalogtúránk, amelyen végigjártuk Sisi kedvenc túraútvonalát, a Diána forrás mellől indulva.  Az útvonal végig erdős részen vezetett, amely mentén több kilátópontot, pavilont érintettünk. Egy könnyed kis séta után meg is érkeztünk az első ilyen kilátóhoz, a Zöld–Schneller Pavilonhoz, ahonnan szépen látszott a fürdőváros, valamint a szemközti szikla oldalán lévő Fehér Kereszt, mely a Domogled-csúcs felé tartó ösvény egyik kilátópontja. Innen tovább haladtunk a sárga, Jubileumi-csúcs nevű pavilon irányába. Útközben megálltunk a Munk nevű forrásnál, hogy megtölthessük kulacsainkat, majd folytattuk utunkat és nemsokára a sárga pavilonhoz értünk, ahonnan nem sokat láthattunk a fák miatt, de a következő kilátó kárpótolt mindenért. Ez volt a Csorich-pavilon, mely egy szikla szélén lett elhelyezve. Itt már szép panoráma tárult elénk, jól beláttható volt a Cserna-völgyének északi része. Némi fotózkodást követően voltak akik maradtak pihenni, míg a többség elindult egy lefelé tartó ösvényen a Gőz barlanghoz, itt láthattuk, ahogy a meleg gőz egy repedésen keresztül tör a felszínre. Vissza érve az utóbbi pavilonhoz elindultunk túránk utolsó állomásához, a Rabló-barlanghoz, melyhez hosszabb ereszkedő után egy lépcsősor vezetett fel. Ezt követően a Roman nevű szálloda melletti termál medencékbe pihentük ki a nap fáradalmait. Amint, jórészt a csoport összes tagja belement a medencékbe, másoknak nem igazán volt erre esélyük, teltház volt. Igencsak jó érzés volt a termálvízben lazítani, nevetgélni, élvezni a társaságot. Estefelé az idő is kezdett lehűlni és lassan szedelőzködtünk és indultunk az autóbuszunkhoz, majd vissza a szállásra, ahol vacsorával vártak. Vacsora után egy kis esti sörözést folytattunk a panzió teraszán, így utolsó este, hiszen másnap reggel már indultunk haza. Miután nosztalgiáztunk az elmúlt napok élményeiben, szobáinkba vonultunk és nyugovóra tértünk.

Hatodik és egyben kirándulásunk utolsó reggelén már indulásra előkészített bőröndjeink várakoztak szobáinkban, amíg mi elfogyasztottuk a reggelit, majd fogtuk őket és bepakoltuk a buszba. Északnyugati irányba indultunk el, Arámabánya felé, ahol egy kis kitérővel megtekintettük az Isten hídját, mely a legnagyobb és az egyetlen olyan természetes híd Romániában, amelyen autóval is át lehet hajtani. A híd a közelben lévő Ponoarele-barlang beomlott mennyezetének egy épen maradt darabja.

Folytatva utunkat, Zsilvásárhely felé vettük az irányt, itt is tartottunk két rövidebb megállót, ez idő alatt megtekintettük a város parkjában a Csók kapuját, melyet Constantin Brâncuși szobrász tervezett, 1937-ben nyerte el végső formáját és 2003-ban restaurálták, ma már az UNESCO világörökség részét képezi. Az emlékmű a szerelem, az élet, az együvétartozás szimbóluma. Pár lépésre az említett emlékműtől találtuk a Csend asztala szoborcsoportot, melyet szintén Brâncuși tervezett. A mészkő, amit felhasznált hozzá, az erdélyi Bánpatak kőbányáiból származik, melynek megmunkálásában részt vettek az ottani kőfaragók is. Majd ezt követően a Végtelen oszlopnál tettünk egy kis látogatást és folytattuk utunkat Petrozsény felé, egy kitérőt téve Vulkán irányába, mely a Nyugati-zsil völgyében fekszik, itt láthattuk Máderspach Viktor szülőházát.

Következő megállónk a Bóli-barlang volt, amely hossza 460 méter, és az egyetlen barlang Romániában, ahol a folyóvíz teljesen átszeli a barlangot, helyenkét igencsak tágas teret vájt magának, akár 75 métert is. A barlang belseje látványosan ki van világítva, több hídon is át kellett keljünk, míg a végéhez értünk, ahol látszik egy, a bejáratnál jóval kisebb rés, ahol elhagyja a Jupâneasa-patak a barlangot. Kitűnő akusztikája miatt a XIX. században koncerteket is tartottak itt.

A barlangtól nem messze található a Véka-szurdok, ahol a patak a mészkősziklákon át tört utat magának, egy káprázatos szurdokot alakítva ki. Szerencsés esetben, ha alacsony a vízállás, akkor a vízbe gázolva szépen bel lehet járni a kanyont, viszont most a nem túl meleg idő miatt ez elmaradt. A vállalkozó szelleműek az elején a nem annyira meredek mészkőszikla oldalán elébb merészkedtek, hogy többet megmutasson  ez a gyönyörű szurdok magából. Helyenként a sziklákon jól látszódtak a valamikori magasabb vízállás jelei, akár több méter mely is lehetett a vízszintje. Miután megcsodáltuk a kanyon szépségeit folytattuk utunkat, kisebb pihenőket tartva elérkeztünk Medgyesre, ahol már egy ebéd elfogyasztására is volt időnk, igaz kicsit soká tartott, amíg az ételeinket felszolgálták, de legalább jóllakva indulhattunk tovább.

Az elmúlt hat nap emlékeivel feltöltődve ültünk a buszon, ahol olyan jó lett a hangulat, hogy majdnem végig a hazaúton énekeltünk.

Este tíz órára értünk be a városba, borús, esős, hideg idő fogadott, ami nem volt meglepő, hiszem útközben többször is eleredt az eső, viszont örültünk annak, hogy már nem hull a hó, mint kirándulásunk kezdetének reggelén.

Végállomásunk felé közeledve idegenvezetőnk, Bölöni Sándor köszönetet mondott a csapatnak, hogy vele tartottunk, mi pedig megköszöntük ezt az élményekkel teli, tartalmas  hat napot.

Hajnód Katalin, Csíkszereda