Szörénység

Amikor odaülök túrabeszámolót írni, mindig elképzelem, hogy nekifogok és pár nap alatt kész is vagyok vele. Ez a kijelentés egy két napos túrára még elmenne, de egy majdnem egyhetesre már nem. Valahogy mindig sűrűbb a program, valahogy mindig olyan sok élmény van és olyan sok megosztani való, hogy lehetetlen rövidre fogni. Ezt a beszámolót a hátsó fertály által hazaúton készített rövid 46 percesre sikeredett összefoglaló (hangfelvétel) alapján írom, fejben az eseményeket már nem is tudnám rendszerezni, de még ezt az összefoglalót is a programlapot nézve vetettük fel, úgyhogy kijelenthetjük, hogy egy nagyon gazdag túra volt. Köszönet ezért Sanyinak! Közben amikor a időnk engedte néhányan még kis plusz programokkal toldottuk meg, ezeket meg fogom jelölni.

Az Úr 2018. évében, Szelek havának ötödik napján, csütörtökön, éjjel 2 órakor nagy tömeg sereglett össze az Erőss Zsolt Aréna kapujában, amelyből 51-en busszal, 19-en pedig 4 kocsiba beosztva indultak el erre nagy kalandra. Szívünkben kíváncsiság és izgatottság vegyült, nem tudtuk mire számítsunk, alig vártuk, hogy elinduljunk. Imádok ott hátul ülni, olyanok vagyunk mint egy nagy család, egy apa, egy fiú, csak annyi a különbség, hogy anyából négy van, de ez nem baj. Átkeltünk a Hargitán, majd a Nagy-Küküllő-mentén haladtunk egészen Medgyesig, onnan pedig Szeben felé vettük az irányt. Innentől utunk az egyhangú autópályán vezetett egészen Piskiig, tökéletes alkalmat teremtve az alvásra, amit ki is használtunk, így aztán már nem volt sok első megállónkig, a zeykfalvi Hanul Domnesc-ig. Itt beértek az autóval csatlakozók és ki kávézott, ki reggelizett. Fél óra múltán a szomszédos Zeykfalva régi(ma ortodox) temploma volt első megállónk, ahol a papné fogadott. Bevezetett a 13. században épült apró templomba, megmutogatta a freskókat, majd a temetőben magyar felíratok után kutakodtunk, és szép lassacskán visszaszálltunk a buszra, folytatva utunkat a következő állomás, Alsófarkadin felé. Itt az ősszel megismert közgazdász/jogász barátunk mutatta be ismét a dinoszauruszmúzeumot, majd ismételten evéssel és a Retyezát fényképezésével töltöttük a plusz időnket, közben pedig gyerekek megállapították, hogy az udvarban álló dinómama (Magyarosaurus dacus) császármetszéssel szült. Ezen jót nevettünk, majd ismét visszaszálltunk a buszra ami már röpített is tovább minket a utolsó Hátszegi-medencebeli úticélunkhoz, a szintén 13. századi demsusi ortodox templomhoz. Odafele elsuhantunk a falu romos Nopcsa-kastélya mellett, majd meglátogattuk a Demsusi Szent Miklós templomot. Még megnéztük a templommal szembeni kertben álló szobrot, amely Mara Lőrinczné Lukács Leontinát ábrázolta, akinek fiatalon bekövetkezett halála miatt szerető férje szoborral őrizte meg emlékét. Felkeltette az érdeklődésünket, hogy mialatt magyar neveket kerestünk a temetőben, észrevettük, hogy a román vezetéknevek többsége mind ni-vel végződik, talán egykor olaszok is laktak a vidéken, nem tudjuk. Megpróbáltunk felmenni a toronyba is, de nem lehetett, mert ott egy olyan harangot őriznek, amin magyar felirat van. E megállónkat hosszú út követte, átkelve az Erdélyi Vaskapun, majd egyenesen neki a Dunának és annak partján egészen Dunatölgyesig haladtunk. Útközben a buszból szemügyre vettük várhelyen a római kori Ulpia Traiana Augusta Dacia romjait, amely tartalmazott egy 5000 fő befogadására alkalmas amfiteátrumot, majd a megyehatár mellett a zajkányi csata emlékművének helyét, az itt kiépült fogaskerekű maradványait, majd Karánsebes felé folytattuk utunk. Elhaladtunk még Herkulesfürdő mesébe illő állomása mellett, végül pedig elértük Orsovát és a Dunát, majd gyalogosra váltottunk a Nagy-Kazán szoros fölé emelkedő Nagy-Csukár aljában. A Nagy-Csukár egy kb. 300 méter magas hegy a Nagy-Kazán fölött. Felmásztunk a tetejére, de olyan melegben, hogy “majd megpusztultunk”. A valóságban csak 24 fok volt és 200 méterről indultunk neki a hegynek, de otthonról jőve ez is hatalmas kánikulának tűnt és még ha nem is volt nagy nehézség a hegy, a meleggel kombinálva tökéletes recept volt arra, hogy úgy nézzünk ki, mintha legalább 300 métert emelkedtünk volna. A tetején ebédszünetet tartottunk és fényképezkedtünk, megismerkedtünk a vidék élővilágával, láttunk keltikét, primulát, orchideákat, de láttunk egy hatalmas gyíkot és még egy viperát is, majd egy háromszöget leírva visszaérkeztünk buszhoz és már mentünk is Dunatölgyesre. Itt elfoglaltuk a szállásainkat, és elmentünk egy ponton kikötőbe, ahonnan a nap utolsó programja, a sétahajókázás indult. Számomra ez volt az egész kirándulás egyik legklasszabb pontja, bejártuk a két Kazán-szorost, megnéztük az örvényeket, a tavaly újjáállított Széchenyi-táblát, a magyar tulipánokat és bár kimaradtak a Ponicova és Veterani barlangok (Németországból vártak egy nagy árhullámot és emiatt öt méterrel leengedték a Duna szintjét), de kívülről megnéztük ezeket is, és egy kis öbölben megbújva a Decebal-szobrot, amelynek az orra és a bajsza cementből plasztikáztatva volt. Ennek lejártával az este szabad volt, mi ezt - a leengedett Duna szintjének hála - a sáros öbölben töltöttük kagylót gyűjtögetve (első plusz program). Az este további részében pedig sétálással és beszélgetéssel ütöttük agyon az időt, valamint a szálláson meleg víz és a fűtés várásával, amiket azonban hiába vártunk.

Második nap már reggel hatkor útnak eredtünk, aznap az idő sem kedvezett, egész nap eső és köd kísért, de nem volt ez akkora nagy baj, mert erre a napra nagyrészt vonatozás és buszozás volt beszervezve. Reggel hatkor már útnak indultunk, és hosszan utazva a Duna mentén a buszból megcsodáltuk a Babakáj-sziklát, a Senki-szigetének helyét, a Triculét (már aki látta), Galambóc, László és Drenkó várát és egy röpke megálló keretében a Baross-táblát, ami szerencsére elég magasan lett a sziklába vájva ahhoz, hogy még a 30 méterrel megemelkedett Duna árja is távol maradt tőle. Aztán Ó-Moldovánál búcsút intettünk h?n szeretett Dunánknak, átszeltük a Lokva-hegységet és elérkeztünk az Oravicabányai Mihai Eminescu színházhoz. Ez az ország legöregebb színháza, 1817-es megnyitása óta folyamatosan szolgálja a kultúrára vágyókat és a világ legelső acetilénes lámpákkal megvilágított színháza volt. Igen érdekes kis színház, a ma már nem létező bécsi népszínház (Wiener Burgtheater) kicsinyített mása és otthon éreztük magunkat, mivel a homlokzata pont olyan volt, mint az itthoni fül-orr-gégészeté. Eredetileg azért épült, mert a főleg német vidékekről betelepülő módos réteg vágyott a kultúrára, de idővel magyar, majd aztán román színdarabok is bemutatásra kerültek. Többek közt itt volt súgó Mihai Eminescu, és tartották Ciprian Porumbescu Crai Nou című operettjének premierjét, de George Enescu is koncertezett itt. Budapesten készült székeit pedig Jókai Mór mint Oravicai képviselő egy másik román képviselőtársával közösen ajándékozta a színháznak 1893-ban. Meghallgattuk a helyi idegenvezetőnk bemutatóját, majd birtokba vettük a színházat. Feljártunk a színpadra, benéztünk Ferenc József páholyába és a karzaton elénekeltük az “Októbernek elsején”-t, majd zuhogó esőben szedtük a lábunkat a patikamúzeumba, ám az útban levő csonka tornyú katolikus templomba is bemerészkedtünk négyen (második plusz program), és ami minket meglepett, hogy itt a sváb és cseh lakosság hatására (majdnem) mindent e két nyelven is írt, úgyhogy aki nagyon unja a miséket, még csehül és németül is megtanulhat. Ezalatt a nagy csapat átvonult a régi császári pénzverdébe, ahol a képeslapokat a falra akkorába festették, hogy az ember amint hosszan sétált mellettük, úgy érezhette mintha ő maga is a korabeli világba csöppent volna. A városban sétálás közben megnéztük az új székely himnusz költőjének, Mihalik Kálmánnak a szülőházát és az ún. pletykaablakokat, amiket románul “bârfitoare“ néven emlegetnek és amelyektől hemzsegett a város főutcája. A főutca alján elérkeztünk az állomás előtti utolsó helyszínre, egy kávézóba. Oravicai sétánk vége fele a legnagyobb érdeklődés egy helyi Gyopáros címkéjű ásványvíz, valamint a magnóliák iránt volt, lévén hogy idehaza nem ez a leggyakoribb fafajta, mindenütt megrohamoztuk a fákat, hogy gyönyörködhessünk bennük, és hogy szebbnél szebb képek születhessenek. Olyan itt a magnólia, mint otthon az orgona, az egyik leggyakoribb dísznövény, rengeteg udvaron, kiskertben meg minden más helyen is láttunk, úgyhogy ha valaki elveszett volna csak annyit kellett volna kiáltson: Ne milyen szép magnólia!- és máris legalább három Csekés állt volna mellette fényképezőgéppel a kezében. Innen lementünk az 1849-ben megnyitott vasútállomásra, ahonnan a vonatunk indult. Imádtam ezt az állomást, bent ugyan nem jártunk, de kívül a kor szépségjegyeit és a korabeli berendezését is megőrizték, így engem kellemes otthonossággal töltött el és pillanatok múlva már a szerelvényünk is ott kattogott a harmadik vágányon. Ez nem akármilyen vonat, az Erdélyi Semmeringként emlegetett 34 km hosszú Oravicabánya-Stájerlakanina vasútvonalon közlekedik, mely Erdély egyik legöregebb vonala, 1863 december 15-én nyitotta meg az Osztrák Államvasút-társaság a nagyközönség előtt és álomszép hegyi tájon halad át. Eredetileg a vasúttársaság szénbányáit és gyárait kiszolgáló iparvasútnak épült de, ennek ellenére egész Erdélyben egyedi, a rendkívül nehéz terep miatt 10 völgyhidat és 14 alagutat építettek, a mozdonyok és vagonok pedig különleges futóművet kaptak, hogy a szűk kanyarokkal is megbirkózhassanak. De nem csak a kiállítás miatt érdekes! Azon kevés vonatok egyike, amelyeken lehet szivarozni, és az egyetlen a világon, amelyen szauna is működik, tudniillik van az első vagonban (kettő van amúgy) egy kis kamaraméretű helyiség, abban pedig egy régi kályha, amit ha megraknak olyan hamar s olyan erőteljesen kimelegíti a vagon azon részét, hogy már-már bírni sem lehet. Bár esőben és gyérebb ködben haladtunk, a kilátás azonnal kárpótolt, és a hidakon való átkeléskor majdhogynem estünk ki az ablakokon a nagy bámészkodástól. Két óra zötykölődés után Aninán állt meg vonatunk, majd visszaültünk a buszra. Ez egy kicsit rosszul esett, mert míg a vonaton lehetett jönni-menni, jól fértünk és vígan szellőztettük a vagont meg követtünk el minden hülyeséget (mint például a jajgatás), itt mindezen élményeket nélkülöznünk kellett. Nem telt belé fél óra, amikor már a Bigér vízesésnél vert az eső. Itt egy kicsit csalódtam, azt vártam, hogy egy szép erdőben lesz valahol, dombok közt, erre az út és a sziklafal közt volt beszorítva, egy mély patakmederben, de így is rendkívül szép volt, pont olyan mint a fényképeken, csak egy kicsit nagyobban. Itt sem volt sok ideje megvernie az esőnek, máris Ógerlistyén, avagy a szebben hangzó régi nevén, Rudarián álltunk meg. Itt a programba a falu fölötti völgyben megbúvó 22, több-százéves vízimalom fért bele, amelyek igen sokszínűek voltak. Egyesek simán csak egy vízesésből kapták a vizet, de volt amelyiknek csatornát ástak, és olyan is volt amelyiknek a sziklába vájtak alagutat (saját kifejezéssel: alagútmalom). Néhol még a régi malomkövek és a kerekek is megvoltak, és ami a csíkiaknak igen csak furcsa volt, az az, hogy itt a malomkerekek nem függőlegesen, hanem vízszintesen forognak. El is csodálkoztunk rajtuk mind rendesen, a megszokott, bonyolult itthoni malmokra gondolva, azt hittük hiányoznak bizonyos elemeik és hogy már nem is működnek, de ezt az egyik legalsó azonnal meg is cáfolta, ugyanis amikor odaértünk megkérdeztük, hogy bemehetünk-e, mire a morcos gazda már nyitotta is ki nekünk, és lám, búzát és kukoricát őröltek benne. A nap utolsó állomása az valóban egy állomás volt, méghozzá Herkulesfürdőé. Ez a parányi épület, amely 1878 és 1886 közt épült Erzsébet Királyné kedvenc Bécs melletti vadászkastélyának mintájára, reneszánsz stílusban rendkívüli szépséggel. A kis épületet szőlővel befuttatott pergolák és kis parkocska övezi, és bár a régi berendezése már nincs meg, de most is olyan büszkén ül az út és a mellette levő bódék fölött, mintha most is a már 120 éve meggyilkolt királyné vonatát várná, ugyanis ő volt itt a királyi családból a leggyakoribb látogató. Hazaúton még ejtettünk egy rövid Orsovai megállót egy bevásárlás erejéig és már otthon is voltunk. Vacsorára aki akart, lehetett rendelni vacsorára klasszikus menüt vagy halat, és miután mindenki jóllakott, mentünk, ki-ki a maga szállására. Aznap este valahol volt gitárest is, de mi pedig jó szokásunkhoz híven megint csak tereferéléssel zártuk a napot.

A túra harmadik napja, ortodox rítusú Nagyszombat. E nap költözéssel indult, mindenki összeszedte a sátorfáját és nyolckor a busszal már úton is voltunk az orsovai Szent Anna ortodox kolostorban, ami lévén, hogy hegytetőn fekszik, tökéletes célpont azoknak akik a környéket magasabbról akarják megcsodálni. Ezután lent, a városban levő római katolikus templomot vettük szemügyre, amely az Orsova elárasztásakor víz alá került Szent Korona Kápolna helyett épült, mivel 1849 és 1853 között itt volt elásva a Magyar Szent Korona és a koronázási jelvények. Ezek megtalálása után, a helyén koronakápolnát emeltek, de ez Orsova 1968-as elárasztásakor víz alá került az egész várossal együtt, így kellett megépíteni a mai templomot. Homlokzata egy tulipánt formáz, és madártávlatból nézve a tetőszerkezeten egy hatalmas kereszt látszik kirajzolódni, belül pedig egy igen modern épület képét mutatja. A kántorral is összefutottunk, így feljutottunk a kórusba is, ahol hálából elénekeltük a régi székely himnuszt. Következett Ada-Kaleh szigetének felidézése és helyének meghatározása, utána pedig a Vaskapu vízerőművet és a benne levő múzeumot néztük meg, ahol régészeti leletek, a környék madárvilágából egy-egy kitömött példány, középkori használati tárgyak, kőzetek és ásványok, teljes népviseletbe öltöztetett bábuk, tipikus török ház és szoba, hajómakettek... szóval mindenki megtalálta a számára érdekeset. Majd bevittek a turbinaházba is, és meséltek a gát történetéről, elmondták, ami minket érdekelhetett, például azt, hogy megépülésekor a víz alá került 10 település a román oldalon, 7 pedig a szerben. Majd következett egy túra a Mehádiai-hegység egy kis kiugrásához Herkulesfürdő fölé, ami Fehér-kereszt nevet viseli és ahonnan az egész Cserna völgyére mesés kilátás tárul. Eleinte sáros szerpentineken vezetett utunk, utána száraz, legvégül pedig sziklás ösvény vezetett a keresztet tartó sziklához, ahol elkészült a csúcsfotó és megebédeltünk, majd mentünk is be a városba. Útközben levakartuk bakancsainkról a sarat, lent pedig egy közkútnál mosdottunk ki, majd egy óra szabadidőnk volt ami alatt néhányan a Szapáry fürdő épületébe merészkedtünk be és már kezdődött is Sanyi városnéző túrája. A város legnagyobb ékessége, a Szapáry fürdő van a legszívszorítóbb állapotban, ezt nincs amiért ragozzam, de azért vannak a régi pompájának nyomai is. A márványkádak, két szalonban a megmaradt régi csempék, az előcsarnok szökőkútja, néhány apró ablak és ajtóüveg meg a tetőzet díszelemei még tanúskodnak a fénykori kinézetéről. Ezután Sanyi vezetésével bejártuk a régi városrészt, megnéztük az osztrák uralkodóház minden egyes tagjának a rezidenciáját, a régi fürdőházakat, a magnóliákat, a Herkules szobrot, a katolikus templomot, találtunk egy szecessziós stílusú házat, amelynek a homlokzatáról le volt vésve a magyar címer, természetesen lefényképeztük a Cserna partján álló gyönyörű magnóliákat, és legvégül pedig a zsiványok barlangját (Grota Haiducilor). Ezután több programunk nem volt, mentünk és elfoglaltuk a szállásunkat a város fölött 12 km-rel, épp a megyehatárnál fekvő Dumbrava motelben, ahol várt a nagyon finom, nagyon bőséges vacsora. Ez a motel egy gyönyörű helyen fekszik, éppen a régi határ, Magyarország és Románia határán, még belógva a valamikori Monarchia területére.

A következő nap amolyan “vándortáboros” hangulatban telt. Először is volt a hajnali fotós túra, ami fél hatkor indult és úgy kellett visszaérjenek, hogy a következő túra tízkor indult, és előtte még kellett reggelizzenek, de sikerült is visszaérniük, kb. egy negyed órával előtte, úgyhogy még reggelizni is futotta az időből. Ezen a túrán valamilyen almaszedő létrákon kellett felmászni, és bár a koránkelés a sokunkat alvásra buzdított, mégis nagy népszerűségnek örvendett. Ezután volt a túra a Szeles-vízeséshez, ahova már hiánytalanul mentünk. Itt a sziklákról a semmibe zuhogott a víz, és amint egyre lentebb ért, úgy lassacskán a szél az ellenkező irányba transzferálta, mígnem vízesés előtti sziklafalnál hatalmas vízoszlopot kavargatott. Itt átmentünk a szivárvány alatt, úgyhogy mindenki nemet váltott, de vissza is jöttünk alatta, úgyhogy hiába. Sütött a Nap és jó volt a kilátás, úgyhogy mindenkinek elnyerte a tetszését, a panorámában gyönyörködve vígan tízóraiztunk a sziklafal alatt. Néhányan még tusoltak is alatta, majd visszaereszkedtünk a Dumbrava motelbe, ahol várt minket a finom és kiadós ebéd, ami után 3 opció közül válogathattunk. Az első a Ceszna-völgyi túra ami alapból benne volt a programban és egyben ez volt a legnehezebb is, ezen mintegy 35 résztvevő volt, a második a reggeli fotóstúrának a visszajátszása, amit újra megszerveztek, itt megint 16-an voltak mint hajnalban, és a harmadik az pedig az volt, hogy van négy óra szabadidő szájtátni Herkulesfürdőn. Én 12 másik túratárssal ezt az opciót választottam. Aki pedig nem akart ezek közül választani, az a marék ember ottmaradt és a szállás körüli látnivalóknak eredt a nyomába (régi vízimalom, a Cserna csodálatos völgye). Most következzen egy-egy röpke beszámoló.

Első túránkról Daday Hunor nyilatkozik: a Ceszna túra, Bölöni Sanyi vezetésével 15 órakor indult a panziótól, az eleje nagyon meredek volt, a résztvevők egy óra alatt 400 méter emelkedést hagytak maguk mögött, majd elértek egy kereszthez, ahonnan leereszkedtek a Cseszna-völgyébe, ami egy gyönyörű szurdokvölgy és amelyben menet-jövet a patak kb. 30-szór keresztezte útjukat. Találtak egy régi vízmalmot, majd fentebb mentek, ahol falatozás volt és elkészült a csoportkép is, majd pedig lejöttek, de többség, akárcsak Hunor, nem érkezett le száraz lábakkal. Hat óra fele már ők is vissza voltak érve. Ez volt a legszebb túra - zárja beszámolóját, míg kedves felesége, Zsuzsa máris azt állítja, hogy bíz az övéké volt a legszebb túra és már meséli is a fejleményeket második útról, hogy megcáfolja férjét. Ezt János András (Bandó) vezette, és most is megjárták a túra legérdekesebb részét, az almaszedő létrákat. Elégedetten meséli, hogy mind a négy létra ép volt, az elmondások szerint csak egy létrafok kotyogott egy kicsit. Idefent rendeztek egy nagy terülj-terülj asztalkámat, és a mesés panorámában gyönyörködve elköltötték a lakomát. Majd bementek az úgymond ”faluba” ahol három ház állt, majd továbbálltak, hogy megnézzék a templomot, a temetőt és azt az iskolát, amelyikben ’58-tol a 90-es évekig egyetlen tanító volt, és a mandátuma alatt kb. 200 gyermeket tanított. Innen egy lankás ösvényen indultak el lefelé, ahol a túra másik csúcspontja volt, mégpedig egy helyi család, amelyik a lovat felmálházva indult el rokon-látogatni, s ami a kedves túrázóink szemét igen csak megragadta, hogy a néni bocskort viselt a lábán. A harmadik túra, nem is volt annyira túra, mint inkább egy röpke négyórás Herkulesfürdői séta, Gáll Ibolya vezetésével. Itt az a 13 fő is kisebb csapatokra, párokra oszlott, a már meglátogatott helyek alaposabb megismerésével telt az idő, ismét a Szapáry-fürdő volt a legfontosabb úti cél, amelyben Márton Ildikó építészmérnök túratárs rögtönzött előadása által egy kicsit beavatódtunk a kor építészeti világába, annak érdekességeibe és fortélyaiba, ami nekem kimondhatatlanul tetszett. Most, nem lévén programhoz kötve a lábáztatókat is kipróbáltunk, úgy a római fürdő mellett kiépített gübéket, mint a Cserna medrében szabadon feltörő kénes forrást. Meglepődtünk, mert bár ortodox Húsvétvasárnap volt, mégis nyitva voltak a kávézók, éttermek és ajándékboltok, nagy ünnep volt, mégis igen pezsgő élettel találkoztunk. Majd hét fele jött a buszunk, és mentünk is vissza a szálláshelyünkre. Megvacsoráztunk, majd ezen estét is kártyázás és beszélgetés közepette töltöttük el.

Utolsó nap reggel pakoltunk, majd átszeltük a Mehádiai-hegységet és hogy idejében hazaérjünk, kihagytuk a Podul Lui Dumnezeu-t, így az első állomásunk Tg. Jiu-ban volt. Az itteni fő látványosság az a Brâncuși-trilógia, ebből kettőt tudtunk megnézni, a város parkjában álló Csend Asztalát és a Csók Kapuját, majd busszal elmentünk a Végtelenség Oszlopa mellett is. A Végtelenség Oszlopa a legnagyobb látványossága a városnak, csak az volt a baj, hogy a városrendezési terv, miszerint a Csend Asztalától indulva a Csók Kapuján át egy reprezentatív sugárút vezetett volna egészen a Végtelenség Oszlopáig, valamilyen okból meghiúsult, így a Csók kapuja alól szűk utca vezetett az oszlophoz, de ettől függetlenül a serényebbje így is elsietett odáig és megnézte azt is. És már folytattuk is utunkat a Zsil-völgyén felfele, ahol megcsodáltuk az egyetlen román építésű hegyi vasútvonal hídjait és alagútjait, közben pedig, ortodox húsvéthétfőt írván, négyen (Hunor, Laci, Csongi és én) román locsolóversekkel örvendeztettük meg a hátsó fertály hölgyeit, akik hálájuk jeléül csokitojást adtak nekünk a locsolásért és hogy milyen szép verseket költöttünk. Átkeltünk Petrozsényen, majd Szuhanek Imre barlangász vezetésével bejártuk a Bolii-barlangot, ahol megnéztük a Mária-jelenést és az ősemberek keze nyomán készült barlangrajzokat, itt is elénekeltük a régi székely himnuszt, majd a Véka-szurdokba pillantottunk be. Itt a bátrabbja bemászott a bentebb eső részeibe is és szerencsére mindenki szárazon ki is jutott onnan. És jött az utolsó állomása ennek a mesés kalandnak, Fehérvíz. Itt Mara Ernő tárt karokkal fogadott minket, mi ezt pedig kis birodalmának megostromlásával háláltuk meg, bejártuk a kis kastélyát, a gazdasági épületeit, megnéztük a juhait, a gyümölcsösét és a kis parkocskáját is. Később aztán a lépcsőre ülve hallgattuk Ernőt, majd a ”Sok boldog esztendendők”-et elénekelve jókívánságokkal halmoztuk el őt, legvégül pedig átsétáltunk a 15. századi romos református templomhoz, amelynek a tornyát Ernő dédnagyapja építtette újjá az 1835 körül. Búcsút vettünk Ernőtől, visszaültünk a buszra, és ismét egy Hanul Domnesc-i megálló beiktatása után már repültünk is haza. Igaz kihagytuk Őraljaboldogfalvát, de ott voltunk az ősszel, úgyhogy nem is volt olyan nagy baj. Még Segesváron megálltunk buszpihentetésre és ki pizzázni, ki a várba ment fel.

És ezzel le is zárult ez a hatalmas ötnapos kaland, olyan jól esett most ezzel a hangfelvétellel visszaidézni a történteket, hogy le nem lehet írni. Szerencsére nagy kellemetlenségek nem adódtak, nagyon jól telt remélem mindenkinek. Köszönet érte mindenkinek mindenért.
A “szerkesztőség“ nevében elköszönök. Olvassátok jó kedvvel.

 

Ferencz Lóránd
X. osztályos tanuló

Partnerek

Médiapartnerek

Morfondir Erdely.ma