Jártatok-e Kukutyinban?

Ha valaki nagyon messze megy, arra azt mondjuk, hogy “elment Kukutyinba”. Gyakran használt   mondásunk ez ma is .  Régen “lábon”, azaz gyalog, esetleg lovon jártak, így  távolabb volt a messze, de a mai motoros világban már kurtábbak a  távolságok.
Kukutyinról napjainkban meg már csak azt tudja mindenki, hogy senki sem tudja, hogy hol van. Pedig van, és nem is a világ végén. Ha behunyjuk a szemünket és képzeletben keletre indulunk Székelyföldről, s a gyimesbükki Rákóczy várat  elhagyva visszanézünk az ezeréves országunkra, az etelközi, divatosabb nevén, moldvai csángók földjére érkezhetünk. Ahogy megyünk tovább,  s tovább, Jász megyében, az északi, durva számítással honfoglalás környékén oda települt, és a honfoglalás kori nyelvjárást, ajándékba a mai kornak átmentő csángó-magyarok falvaiba érünk. E környéken található, a román nevén Cucuteni település. Aki megfordult már ottan, az bátran mondhatja magáról, hogy bizony  “ járt Kukutyinban”.
És most, nyissuk ki a szemünket, hisz két lábon is bejárható a mi kis világunk, nem csak képzeletben.

A Csíkszéki Erdélyi Kárpát Egyesület, egy különleges túrát szervezett május második hétvégéjén, a moldvai csángóföldre. Igaz, nem mentünk mi Kukutyinba, hanem “csak” a délebbre fekvő, Bakó város peremén lévő csángó-magyar falvakba.
Ezúttal nem medvenyomot találni, virágot csodálni,  hanem gyökereket keresni. Igen, gyökeret; a mi saját gyökereinket.
Hajnali ötkor gyülekező, névsorolvasás,  5.10-kor pedig, már burrant is a kisbuszok motorja Csíkszeredában, s libasorban vettük az irányt keletnek, hegynek, melynek tetejére érve, a nap épp akkor rúgta le a paplant magáról. Aztán gurultunk tovább lejtőnek, próbálva megelőzni a jobbunkon lévő Tatrost, de az, nem törődött velünk, csak kullogott; mégis mindig előttünk járt. Végül kalapot emeltünk neki, már akinek volt,  majd balra fordulva folytattuk az utunkat, megérkezve Bakó város tőszomszédjához,  Lujzikalagorba. A templom előtt, amely alakjában nem, de méretében a csíksomlyóihoz hasonlítható, hátra fordult a két kisbusz kulcsa, kézifék fel, ajtók ki, és macskakőre lépett a díszes társaság. Épp akkor lett vége a szombat reggeli misének, özönlött ki a sok nép a templom ajtaján. Ránk-ránk néztek kíváncsian, hosszabban, rövidebben, így biztosak lehettünk benne, hogy a hírünkkel egyszerre érkeztünk.
Fejkendős nők, az idősebbek viseletben, a férfiak pedig öltönyben adták meg a tiszteletet Istennek.  Elhaladva mellettünk, egy korosabb néni meséli a mellette ballagó öltönyös férfinak, hogy “-Az emberemet ma nem hoztam.” Higgyétek el, az ezeréves határtól nagyjából száz km-el keletre, az ilyen kifejezések nagyon megsimogatják az ember fülét. Mind a kettőt.
A misések szétszéledtek hírünkkel együtt, mi pedig, hátizsákkal, túra, vagy mogyorófa bottal kezünkben, enyhén szólva, kicsit kilógva az ünnepnapi faluképből, cammogtunk  két házzal odébb, belépve egy frissen kaszált udvarba . Egy vén ház fogadott alázattal, no meg házigazdánk, Petres Laci. A tornác még tartotta a száradni összerakott tűzifát, de korlátja már sehol, felfalta az idő. A modoros  ház falán, gyalult deszkára festve, felírat mutatkozott be: “ Lujzikalagori Magyar Iskola”.
Nem időztünk sokat, hiszen az EKE tagjainak és a velük tartóknak  van egy olyan alapvető tulajdonságuk, hogy hétvégente nagyon viszket a talpuk, amit vakarás helyett, gyaloglással szoktak csillapítani. Így hát sebtében “faltunk”, közben kinéztük magunknak a falu felett lévő hegyet, majd “felvakaróztunk” rá.
Alattunk a több mint háromezres Kalagor, cseppet arrébb, a száznyolcvanezres megyeközpont, és köröskörül, csúcsos templomokkal tűzdelt katolikus falvak mindenfelé. Nagyobb, mint a csíki medence, a Csíksomlyó hegyén lévő kilátóról körbenézve. Olyan ez, mint egy óriási üst, mely alatt tűz ég, és olvasztják benne a faggyút.
És valójában az is.
Csak faggyú helyett, magára hagyott, meggyötört közösség olvadozik, a sok évtizede, alatta lobogó rendszer ölében. Hiába kértek magyar iskolát, hiába kértek anyanyelven miséző papokat. És bizony, az idő nem csak a ház tornácát képes felfalni, hanem a magyar jövőt is.

Megyünk tovább, be az erdőbe, ahol megdézsmáltuk az éppen nyíló akácost. Itt, nem a turistaösvényeken megszokott jelzések, a hanem egy keresztre feszített közösség fakeresztjei mutatják az irányt az ösvényen, következő célunk, Máriafalva felé. Laci mesél, mi fülelünk, és akácillattal együtt szívjuk magunkba amit mond, a szép, de fájdalmas valóságot. Végül kiértünk az erdő árnyékából, a szalmakalapot pedig másik oldalra kellett félrecsapni, mert a reggeli beállítás óta a nap átkerült a másik oldalunkra, hogy szemügyre vehessen. Előttünk Máriafalva. Egy gödörben található, de úgy, hogy nem csak mi, kárpátok közi ugyanazt a nyelvet beszélők, hanem még a közművesítés is elfelejtette. Pedig, papíron aszfaltozott út vezet a városból ide. Van is, egészen addig, míg eléri a falut körülvevő erdő túlsó peremét. Aztán az aszfalt véget ér, nem tudni mi okból, talán azért, mert az utászok nem értenek a favágáshoz. A papíron létező műúton, a valóságban  érintetlen sűrű erdő fái sorakoznak a 200 lelkes faluig. Így hát, a faluban se pap, sem tanár nem tevékenykedik. A gyerekek “lábon” járnak ki a hágón a hegy gerincére, az útnak azon szakaszán, ahol “soha nem szokott tönkremenni az aszfalt”. Majd az erdőből kiérve, már felülhetnek az iskolabuszra, amely kijön értük odáig.
A máriafalvi kocsmában, amely bolt is egyben, megpihentünk, megebédeltünk, elbeszélgettünk a tarisznyában otthonról hozott szalonna mellett, az ízes magyar nyelven  beszélő helyi emberekkel. A boltban egy pillanatra bajba kerültünk, mindaddig, míg kiderült, hogy a piros csomagolású csokoládé, az erre fele valójában “veres”. Gyorsan tanultunk, így nem maradtunk csokoládé nélkül. Végül még szőttes is került elő, amit a kocsmárosné boltzárás, hagymakapálás, tehénfejés után, éjjel kettőig szokott szövögetni, gyerekei házasságára készítve azt. Elköszöntünk, ajándékba hagyva egy méretes csíki pityókás házikenyeret, melléje szilvapálinkát, aztán betértünk a faluvégén lakó diákhoz, ami errefelé kántort, és tanító embert jelent. Apró udvar, kis ház, nagy szeretet fogadott. Házi bor, sütemény, geluska került elő, így megtoldtuk még egy ebéddel az ebédet. A diák egy kucifántos észjárású kedves ember, családjával együtt. A kérdésre, hogy miből élnek, azt a választ kaptuk, hogy az udvara szélén csordogáló patakból. Ha megduzzad, kifogja belőle a pénzt. Ezt úgy kell érteni, hogy ha eső van, a szarvasgomba szépen fejlődik az erdőben, például a papíron szereplő műúton is, és abból szerzi a pénzt az egész falu. Megkóstolhattuk mi is a szarvasgombát. Aztán a házikenyér és a szilvapálinka átadása után, megint nekiláttunk talpat vakarni. Ki a hegyre, be a völgybe, közben Laci, a moldvai csángó-magyarok nyelvét mentő magyartanár házigazdánk, és egyben túravezetőnk, segített  abban, hogy helyesen rakjuk a hátizsákunkba, a megélt élményeket.
Aznap még Gajdárra is elgyalogoltunk, ahol beérve a faluba, a szembejövő legelső embernek előre köszöntünk, hisz mi voltunk a jövevények.
-Jó, napot; -mondtuk .
-Adjon a Mária! -fogadta hangosan a dolgára igyekvő ember.
“Adjon a Mária”; hm, mintha csak otthon a falumban járnék.
Itt viszont valódi aszfaltozott út volt, betonozott árkokkal két oldalán, megirigyelhetné bármelyik csíki, háromszéki település.
Betérve egy családhoz, kihordták nekünk az összes széket a házból, sőt, még az anyósék házában sem maradt, hisz tizennyolcan érkeztünk. Amint megtudták, hogy csíkiak és háromszékiek vagyunk, a háziasszony gyorsan kávét főzött nekünk, megperdült a nyelve, mesélt férjéről, ki Németországban keresi azt, amit rendes külső körülmények között itthon kellene, a gyerekeiről, kik már Magyarországon, Székelyföldön laknak. És, hogy mostanság sokan kilincselik a kaput, mert ő szervezi a zarándoklatot, a pár nap múlva sorra kerülő “somolyói” (csíksomlyói) búcsúra. Elköszöntünk innen is, “ekések” módjára fűre léptünk megint, és egy újabb, hosszabb gyaloglás a szomszéd faluig, ahol a lujzikalagori boltos várta és vitte vissza sofőrjeinket Kalagorba, a kisbuszokért. Megtudtuk tőle, hogy a környéken ritkán mérnek sebességet a rendőrök, és hogy fia papnak készül, méghozzá a gyulafehérvári teológiára.
Visszatérve a Kalagori iskolába, nagyon jól esett, a szomszéd néni által főzött finom savanyúleves. Még egy kis kocsmázás, majd, ki a szomszéd néni lakásában, ki az osztályterem deszkapadlóján, az egyik “ekés” társunk által, a Kalagori Magyar Iskolának adományozott hálózsákokban pihentünk reggelig.
Másnap, bekíváncsiskodtunk a templomba, ahol románul tartották a szentmisét a csángó híveknek.
Az eső bele szólt az eredeti tervbe, így rövidebbre fogtuk a vasárnapunkat. Klézsén jártunk, Tyúkszer  falurészben meglátogattuk Duma András költőt, ki felvitt a Táltoshegyre, útközben láttunk egy lefejezett pogány-követ, és megmutatta a domboldalt,  ahonnan tüzeskereket szoktak leengedni a falubeliek, miközben kikiabálják a faluban elkövetett bűnöket. Budán, a helyi születésű, a “nyelvmentő” programban résztvevő tanítónő fogadott, kaláccsal. Tőle tudtuk meg többek között azt, hogy egy időszakban mennyire nacionalisták voltak a csángóföldi papok, mennyire gyalázták a helyieket, anyanyelvük használata miatt. És, hogyan kötelezték a hatóságok őket arra, hogy  a gyerekeiket románul  tanítsák, “..ha nem, küldték a büntetést”. Meghatódva mesélte, hogy fiatalabb korában gyalog járt a “somolyói” búcsúba, ez oda-vissza egy hetes gyaloglást jelent, erdőn, mezőn keresztül. Most már nem teheti ezt, mert nem bírja a lába, de amikor valamilyen okból nem tudnak részt venni “busszval” sem a búcsún, felmennek a Táltoshegyre, és pünkösd hajnalán belenéznek a felkelő napba.

Készülődnünk kellett haza. De senki sem sietett. Valahogy késleltettük volna az időt. Ólmosodtak a lábaink, de nem a fáradtságtól, hanem tudtuk, hogy mi elmegyünk, és ezek az emberek megint magukra maradnak. Magukra maradnak, mint annyi évszázadon keresztül. És az üst alatt tovább ég a tűz. A helyi egyház, pontosan pünkösd napjára szervez falubúcsút, valamiért “talán véletlenül” arra a napra. A helyi iskola utáni magyar oktatás “talán véletlenül“ azzal szembesül, hogy iskola utáni foglalkozást vezettek be az egyház részéről. Lujzikalagorban hat apácával, és két pappal. A magyar oktatás omladozó házban zajlik, ahol a tanító szobájában, a mennyezet több mint feléről már lehullott a vakolat, az osztályterem vén padlója két helyen is lyukas, és Laci, aki már nyolc éve menti a menthetőt, tárgyakat, viseletet, azt, egy színnek mondható lyukban kénytelen tárolni. A kisgyerekek nyelvváltásának megállításáért teszi a dolgát, küzd, miközben az idő telik, és az idő éhes foga felfal tornácot, házat, hazát, nemzetet.
És mindez azért is történik így, mert mi, a sok millió, a kisujjunkat sem mozdítjuk, vagy, csak a kisujjunkat mozdítjuk.
Na, de menni kellett, hogy még napszentület előtt Székelyföldre érjünk.

Utóírat:
A Táltoshegy oldalában felfele menet, megjegyeztem Duma András fél mondatát, amit nem tudok magamban tartani,  hisz az egész ottjártunknak lényege benne van:
“..egyetlen dolgot mindig bírunk tenni; azt, hogy tegyünk valamit.”


Gere László

 

Partnerek

Médiapartnerek

Morfondir Erdely.ma