A CSEKE AZ ALPOKBAN

Az Alpok-Dolomitok-túránkat előkészületek hosszú sora előzte meg: megbeszélések, felkészítő túrák, szükséges felszerelések beszerzése... Már-már azt hittük, hogy sohasem érkezik el az indulás várva várt pillanata.

Augusztus 15-én hajnalban aztán feltűnt két fénypont az utca végén: hamarosan bérelt mikrobuszunk fékezett le a ház előtt, mellyel Európát terveztük bejárni. A Großglockner lábához való kétnapos utazásunkat mindössze egy Mosonmagyaróvár melletti kempingezés szakította félbe.
Reggeli után sokat nem kellett noszogatni a társaságot, mindenki rekordsebességgel készülődött, csomagolt, hogy mielőbb megpillanthassa a Glocknerstraße végállomásán az Osztrák-Alpok dicsőséges királyát, a Großglocknert.
Késő délután értük el a Ferenc József császárról elnevezett magaslatot (Kaiser Franz Josefs Höhe), mely a Glockner-út végállomása, gyalogtúránk kiindulópontja, valamint kétnapi szálláshelyünk is volt egyben. Alighogy lement a nap és a környék elcsendesült a papucsos turisták zajától, az idő hirtelen rosszra fordult: kisebb hóvihar kerekedett, és eszeveszetten süvített a szél. Másnap reggel alig akartunk hinni a szemünknek, amikor egy árva felhőt sem láttunk az égen. Csodálkozni azonban nem volt idő, rögvest indulni kellett, hisz több mint 12 órás út és mintegy 1400 méter szintkülönbség várt ránk. Átvágtunk a haldokló Pasterze-gleccser szomorú maradványain, és felküzdöttük magunkat a gleccservölgy szemközti, törmelékes falán, ám az igazi megpróbáltatás csak ezután következett: friss hóval borított jéglejtőn kellett átharántolnunk egy sziklaszigetig, mely harántolás – mint az utólagos beszámolókból kiderült – mindenki számára kihívást és kellemes vagy kellemetlen, de mindenképp felejthetetlen élményt nyújtott. Ez senkit sem hagyott hidegen, tapasztalt túravezetőnk kivételével, természetesen, akinek a legkevésbé sem okozott gondot a terep. Tudja, miről beszélek, aki kedvteléssel hallgatja a csikorgó hágóvasak zenéjét, amint nagyot harapnak a gleccser jegébe... 
Ezek után már balettiskolának tűnt az Erzherzog-Johann hüttéhez vezető ösvény, nem beszélve a környező hegyek lassan kitárulkozó panorámájáról, mellyel az időjárás megajándékozott bennünket. A menedékháznál néhányan úgy döntöttek, hogy megelégszenek a 3454 méteres tengerszint fölötti magasság nyújtotta kilátással, így a 13 fős csapatból mindössze heten jutottunk fel a csúcskupola tetejére. Két és fél órán át dacoltunk a friss hóval meghintett, fagyos kősziklákkal, hajmeresztő mélységekkel, hegymászó tumultussal, mire néhány gyors csúcsfotó után épségben visszaértünk a menedékházhoz. 
A túra azonban itt nem ért véget, főhadiszállásunkra már fejlámpafénynél, kisebb csoportokba verődve értünk vissza, ki-ki egyéni ritmusa, óvatossága, fotós igényei szerint, hisz aligha lehetett figyelmen kívül hagyni az úton-útfélen kínálkozó témákat: kőszáli kecskék, mormoták, pompás naplemente vattacukor-felhőkkel, türkizkék tavakkal... 
Másnap egy rövid sétát tettünk a Großglockner lábánál fekvő Heiligenblut bájos templomkertjében, leróva kegyeletünket a hegyen elhunyt alpinisták emlékművénél, majd búcsút intettünk Ausztriának, és ezzel kezdetét vette kirándulásunk második fejezete: kalandozások Észak-Olaszország dolomitparadicsomában. Első kitűzött célunk a Cortina d’Ampezzo fölé magasodó Tofana di Rozes (3225 m) normál útja volt, ám a mostoha idő, s ebből kifolyólag a hólepte ösvény életveszélyessége miatt a csúcs előtt körülbelül száz méterrel kénytelenek voltunk visszafordulni. Sokat nem veszítettünk, hiszen a csúcsról is ugyanannyit láttunk volna, mint a hegygerinc többi részéről: az orrunk hegyét és végeláthatatlan fehérséget.
A kirándulás mégis sikeresnek volt mondható, mivel bemelegítésnek szántuk a többi Dolomit-túrához, erre pedig kiválóan alkalmasnak mutatkozott. Azonban a másnapi túracélpont, a Cinque Torri (Öt torony) nevű sziklacsoport is túlságosan szemérmes volt ahhoz, hogy a ködből kibontakozva felfedje bájait előttünk, így a nap végén kissé lelombozódva érkeztünk meg Canazei városába.
Augusztus 21-ére a Marmolada hegytömb legmagasabb csúcsát, a Punta Peniát helyeztük kilátásba, mégpedig a Hans Seiffertről elkeresztelt via ferratán. A Punta Penia (magyarul annyit tesz, mint sivár hegycsúcs) a maga 3343 méteres magasságával a Dolomitok legmagasabb pontja, s egyben arról is nevezetes, hogy az egész Dolomitokban egyedül ezen maradt fenn örök jég, azaz gleccser. 
Kora reggel felkapaszkodtunk a Fedaia-hágóra, ahol hátrahagyva autóinkat, nekivágtunk a Marmolada gleccserkoptatta északi lejtőjének. Útközben a kristálytiszta időjárás jóvoltából rácsodálkozhattunk a szemközti Sella-csoport impozáns szikláira, illetve a lábaink előtt elterülő, egyedülálló módon mindkét oldalán völgyzáró gáttal rendelkező Fedaia-tóra. A sok bámészkodás közepette úgy érkeztünk meg a Pian dei Fiacconi menedékházhoz, hogy közben észre se vettük a 600 méteres szintkülönbséget. Innen egy bő órás, kőpiramisokkal jelzett út vezetett a Seiffert-féle via ferratába való beszálláshoz, ahonnan megpillantottuk az acélsodronyok, ékek, kampók, lépővasak és létrák ködbe vesző sorát. A Marmolada tetejét már korábban ellepték a felhők, így a homályos sziklaúton, egy láthatatlan, egekbe nyúló hegycsúcs felé törekedve úgy éreztük, mintha egyenesen a mennyország felé kapaszkodnánk Jákob lajtorjáján. A megváltás azonban nem következett be (csak este, mikor végre beállhattunk a zuhanyrózsa alá), mivel a csúcson angyalok és trombitaszó helyett még sűrűbb köd, rozsdás vaskereszt és éhes csókák fogadtak. Hamar továbbálltunk, és a felhőhatár alá érve megpillantottuk a Marmolada-gleccsert. Amint a hasadékok közt manővereztünk, rövidesen feltűnt alattunk a Fedaia-tó szemet gyönyörködtető kékje is, mely nőttön-nőtt, ahogy ereszkedtünk, mígnem fényképezőgépünk teljes látóterét kitöltötte, és ekkor vettük észre, hogy máris a tóparton vagyunk, „elfogyott” az ösvény. 
Úgy terveztük, hogy harmadik olaszországi túranapunk a Civetta-hegytömb (3220 m) via ferratáin fog eltelni, ékekbe és sodronyokba csimpaszkodva, ám a meteorológusok nem sok jóval kecsegtettek, ezért szavazásra bocsátottuk a soron következő túra sorsát. Utóbb kiderült, hogy jó döntés volt elhalasztani, közbeiktatva egy átkártyázott, átcsocsózott (kényszer) pihenőnapot az Altozoldo-beli Civetta kempingben, szakadó esőben. 
Következő reggel egy elszánt csapattal nekivágtunk a 900 méteres szintemelkedésű, C(D) nehézségű via ferrata degli Alleghesi-nek, ám mire a vasalt út kiindulópontjához értünk, 2200 méteres magasságban lelkesedésünk szertefoszlott... A felhők árnyékolta hegycsúcs vészjósló, homályos szürkesége és a napsütötte, barátságos völgyek hívogató zöldellése közül kellett választanunk. Hosszas tanakodás után továbbindultunk, a türelmünk és kitartásunk pedig meghozta gyümölcsét: 1400 méter leküzdött szint után, hótól nedvesen, majd jégesőtől tépázottan elértük a csúcsgerincet, s ekkor mintegy varázsütésre felszakadt a felhőzet, és elénk tárult a csoda: szemügyre vehettük a Marmolada hírhedt déli falait, a Sella-csoportot, az Alleghe-tó festői zöldjét kilométeres mélységben és tucatnyi más hegycsúcsot, tengerszemet. 
Visszafelé a Civetta normál útját választottuk, ám ez is méltán elnyerhetné a via ferrata megnevezést. Olyan zord völgyön vezet le a Torrani menedékháztól, helyenként drótbiztosításokkal kiegészítve, hogy a faluból visszatekintve szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy azok közt a sziklák közt, ahol még a fű se nő, egy biztonságos ösvény kanyarog lefelé. 
Este már rég nem látott ismerősként üdvözöltük az esőt, hazaindulásunk reggelén viszont nemcsak esővíztől csöpögő sátrakkal, hanem élményekkel, emlékképekkel is roskadásig megrakodva ültünk autóba, hogy majdnem 24 óra szakadatlan vezetés után a Lina-kanyarból végre meglássuk Csíkszeredát – mert mindenhol jó, de a legjobb otthon... Köszönjük a szervezést, valamint a túravezetést Tőke Dénesnek.

Íme a résztvevők névsora: Péter Levente, Ferencz Attila, Molnár Botond, Péter Renáta, Antal Botond, Gajdó Éva, Gáll Vilmos, Miklós Csaba, Daday Hunor, Daday Emese, Tőke Dénes (mint túravezető), Olti Elemér és Fénya József

 

Daday Emese

Vissza

Partnerek

Médiapartnerek

Morfondir Erdely.ma