Túrabeszámoló

A 2019-es év első hétvégéjén, a Csíkszéki Erdélyi Kárpát Egyesület Boldogasszony Papucsa Baráti körének szervezésében, Szakáli Mária túratársunk vezetésével, Hargitafürdő legszebb téli arcával ismerkedtünk.

A csíkszeredai városi buszállomáson találkoztunk szombat reggel 9.00 órakor, ahol Horváth Aranka túratársunk ezúttal is ott volt az indulásnál és édességgel kedveskedett a csapat tagjainak. A csíkiakon kívül Háromszékről is csatlakoztak a túrához.

Volt aki a menetrend szerinti autóbusszal utazott, mások kisbusszal vagy saját autóval jutottak el az Uz Bence menedékházhoz, ahonnan gyalogtúránkat megkezdtük.

Tőke Dénes túralécekkel érkezett, ő a Tolvajos-tetői megállóig utazott velünk, aztán innen sítalpakon ereszkedett be Zsögödfürdőre.

A Hargitafürdőre vezető út könnyen járható, a hótalanítás kifogástalan, így gond nélkül lehetett feljutni a város leghosszabb utcáján keresztül az 1350 m-es tengerszint feletti magasságban található üdülőtelepre, amely Hargita megye legmagasabban fekvő lakott települése.

Az ikonikus Uz Bence menedékház felöltötte téli díszeit a hatalmas jégcsapok, jégszakállak formájában. Bent jó meleg, kedves fogadtatás és egyeztetés, hogy visszaérkezésünket követően itt időzhessünk, melegedhessünk egy jó kis forró ital társaságában.

A menedékház körül mindent vastag hótakaró borított, a sudár fenyők roskadoztak a jókora mennyiségű hó súlya alatt, a felhők még alacsonyan jártak, de mi reméltük, hogy azért napsütésben is lesz részünk a nap folyamán.

Ezt a túrát már régóta dédelgetjük, még az elmúlt év folyamán tervbe vettük és a túravezetőnk azt szerette volna, hogy akkor látogassunk ide, amikor jó nagy hó van a Hargitán, mert a Kossuth szikla környéke olyankor a legszebb. Bebizonyosodott, hogy az időzítés jó volt, talán a legjobbkor érkeztünk Hargitafürdőre, amikor a tél a legszebb arcát mutatta.

16-on gyűltünk össze és igazi téli varázsba csöppentünk, mesebeli környezetbe, nehéz szavakba önteni azt a látványt, ami itt fogadott Hargitafürdőn. Az égig érő fenyőfák tetőtől talpig fehér köntösbe öltöztek, egyik túratársunk azt mondta, hogy ezek mindannyian menyasszonyok, szerintem is a mesebeli óriások hitvesei voltak felsorakozva az út két oldalán.

Csak lassan tudtunk haladni, mert mindenütt fotótéma fogadott, nem győztünk betelni a sok szemet gyönyörködtető szépséggel. Hatalmas boldogság kerített halamába, valami leírhatatlan, ami a gyermekkori örömökhöz hasonlítható – ugye milyen kevés elegendő ahhoz, hogy megörvendeztessük magunkat. Folyton a fülembe csengett az „Ó te szépséges Hargita...” dallama és hálát éreztem, hogy átélhetem ezt a csodát, hogy tüdőmet teleszívhatom ezzel a tiszta, friss hegyi levegővel, kedvemre mozoghatok, részese lehetek ennek a sok szépségnek és itt élhetek.

Túravezetőnk még Böjte Csaba idézettel simogatta lelkünket, az egymás iránti odafigyelésről, gondoskodásról beszélt, olyan dolgokról, amelynek a mindennapi életben és természetjárás alkalmával egyaránt szebbé tehetik napjainkat.

Kényelmes sétával a Balu park szomszédságában található felső, jól megtaposott havas úton, a kék sáv jelzés mentén haladtunk úticélunk, a Kossuth szikla fele, érintve a Miklós sípálya felső részét. Innen kitekintve pillanthattuk meg először az erdő fáinak tetejét megvilágító napsugarat, láthattuk a fényt, amely áttörte az összefüggő felhők halmazát. Kányádi Sándor sorai jutottak eszembe „valaki jár a fák hegyén”.

Az út mentén mindenféle bizarr formák sorakoztak, volt itt hóbagoly, pingvin, számtalan törpe, sárkány, szörnyecskék, kucsmák – mindenkinek a fantáziájára volt bízva, hogy éppen mit vél felfedezni a hóba burkolózott alakzatokból.

Itt a fenyők tényleg az égig érnek, fehérbe öltözve még magasabbnak tűnnek, kattogtak is a fényképezőgépek, telefonok, mindenki szerette volna megörökíteni, magával vinni ezt a téli varázst, a csodát, ami Hargitafürdőn fogadott. Az érintetlen, szűziesen fehér környezetben vidám képet festett a színes ruhákba burkolózott csapatunk.

A Kossuth sziklához vezető út egyik kereszteződésében a László házaspár csatlakozott hozzánk, akik az alsó úton közelítették meg a helyszínt, így már 18-ra bővült a létszám.

Jó érzés volt megpillantani a Kossuth sziklát, valahol legbelül éreztem, hogy amikor megközelítjük, már sütni fog a nap.

Egész délelőtt nagyjából felhős volt az égbolt, olyan szürke, ólomszínű fellegek borították, de a napfény végül győzedelmeskedett. Felejthetetlen látványt nyújtott a hópelyhek tánca, amelyek az árnyék és fény határán csillámpor formájában keringőztek. Valahogy az életünk is ilyen, vannak sötétebb, nehezebb időszakok, de azért mindig ott van a felhők mögött a napsugár, a fény, a remény, ami éltet.

A széllel, időjárás viszontagságaival dacoló magányos fenyőfa a Kossuth sziklán a megmaradás jelképe. Ezt a helyet ugyanis 2012 nyarán tűzvész sújtotta, minden elpusztult, de mementóként ott maradt ez az egy szál fenyő, ami ma a Kossuth szikla szimbóluma. A hely a csicsói közbirtokossághoz tartozik, egykor Nagy-Aratás tető sziklája nevet viselte, aztán a magyar világban kapta a Kossuth szikla megnevezést.

Nyári időszakban sziklamászó programokat is szerveznek ezen a helyen, télen-nyáron egyaránt elérhető, a turista ösvényen könnyen megközelíthető.

A Kossuth szikla tetején fogyasztottuk el útravalónkat, fényképeket készítettünk, örvendtünk egymás társaságának, elénekeltük a „Kossuth Lajos azt üzente” kezdetű nótát, László Csaba túratársunk Wass Albert: „Új székely ballada” című versét szavalta el nekünk, túravezetőnk pedig a környékről mesélt. Időközben még Kelemen Csaba András túratársunk is csatlakozott hozzánk, aki két kutyusával barangolta a Csicsói-Hargita vonulatát.

Tiszta időben innen szépen látszik Csíkszereda és a Csíki-medence, ezúttal azonban, csak sejtetni engedte körvonalait.

Közel egy órát időztünk a tetőn, aztán lassan elindultunk visszafelé, a Kossuth sípályát övező síösvény szélén libasorban haladva, mellettünk sízők suhantak tova. A sípályákat ezúttal alsó részükről vettük szemügyre, és az útról szépen ráláttunk a katlanban fekvő, napfényben fürdőző üdülőtelepre, aztán a Csipike pálya felső fele mellett visszaértünk a Balu menedékházhoz.

Az erdők csendje és nyugalma után visszatértünk a civilizációba. A déli órákban itt már nagy volt a sürgölődés, színes forgatag fogadott, a téli sportok szerelmesei benépesítették a terepet, mindenféle turistacsalogató szolgáltatást kínáltak az érdeklődőknek, forralt bor, fűszeres tea, kürtőskalács és lángos illata lengte be környéket.

Mi tovább haladtunk, mert vártak minket az Uz Bence menedékházban melegedőre.

A menedékház elé érve pár pillanatra jeges szél támadt fel, az erős fuvallat a havat az arcunkba söpörte, emlékeztetve, hogy ilyen is lehetett volna, mi azonban szerencsések voltunk, mert az időjárás ezen a napon is kegyes volt hozzánk.

A menedékház ragyogott a sziporkázó napsütésben, a jégcsapok csillogó díszekként ékesítették ereszét, hívogatott, hogy betérjünk. Jó volt átmelegedni, kortyolgatni az illatos, forró italokat, nézegetni a nap folyamán készített fényképeket és feleleveníteni a menedékház történetét.

Nyírő József híres regényalakjáról, Uz Bencéről elnevezett menedékház építését 1940-ben határozta el az Erdélyi Kárpát Egyesület Csíkszéki osztálya. Az adományokkal és kétkezi munkával támogatott turistaszállónak 1942-ben volt az avató ünnepsége és az akkori EKE legnagobb megvalósításaként tartották számon Hargitafürdőn.

Hargitafürdőre érdemes máskor is visszatérni. A megyeszékhelyről, Csíkszeredából fél órányi autózással elérhető és minden évszakban kínál élményeket.

 

Köszönjük Szakáli Mária túravezetőnknek a szervezést, az ismereteket, melyeket megosztott velünk és kívánjuk, hogy a derűje és a lelkesedése soha ne hagyja el.

 

Lejegyezte,

Péterffy Ágnes-Katalin